Huszonhatodik fejezet

A secchusi hadjárat első szakasza

A határt Kraoknál léptük át, és azután előrenyomultunk Porirjesig, akárcsak 1385 nyarán. Csakhogy a vidék nagyon megváltozott azóta. A korábban szépen művelt termőföldek nagy részét idén már be se vetették, a falvak és városkák elhagyatottak voltak. 1385-ben a toroniak, az itt lakó toroniak, ha nem is üdvözöltek minket örömmel, legalább közömbösen fogadtak.

Most viszont a hátunkban érezhettük a lakosság gyűlöletét. A téli éhínséget, és a tavaszi járványt mind a mi művünknek tartották, és részben igazuk is volt. Azok a toroniak, akik nem menekültek még el észak-Rhinből, most megpróbáltak bosszút állni, és százas bandákba verődve vadásztak az őrjáratainkra – persze vesztükre. Az utánpótlással azonban más volt a helyzet, az élelemszállítás hirtelen nagyon is veszélyes foglalkozássá vált, és ahogy számítottunk rá, Porirjeshez érve az ellátószolgálat már nem tudta kielégíteni a napi igényeinket.

Úgy számítottam, hogy nemsokára úgyis támadásba lendülnek a reguláris toroni hadak is, ezért Porirjesnél utoljára vételeztünk ellátmányt, majd parancsba adtam az ellátószolgálat tisztjeinek, hogy függesszék fel a 3. közös hadsereghez irányuló szállításokat. Innentől a saját készleteinkre voltunk utalva.

Kraoktól Weldarn felé meneteltünk, és mivel a hó még nem esett le – furcsa, de eleinte nagyon enyhe télnek ígérkezett az 1386-os – a lovak szükségleteit még ki tudtuk elégíteni élelemteremtéssel és legeltetéssel. Így napi négy mért földet tehattünk meg, és Remor 9-én elértük Weldarn romjait. Idáig már ritkán jöttek el a megszálló 3. dwoon hadsereg portyái, és a közrendű toroniak közül sokan itt gyűltek össze, mert a Merjas folyó az éhínség idején is szolgált hallal, és a toroni folyami flotta is fenntartotta a kikötőt Weldarn romjainál, így aztán egy kevés a nemrég még virágzó kereskedelemből is megmaradt.

A toroniak most felégették azt az erediténél jóval kisebb települést, ami a romokra épült, de a teljes szellemváros átfélüsére nem maradt sem idejük, sem elég emberük. Nekünk viszont igen, és sikerült pár foglyot ejtenünk, akikből a mentalistáink ki tudták szedni, hogy hol halmozott fel a lakosság rejtett készleteket a környéken. Nem volt valami nagy zsákmány, amit szereztünk, de ezúttal minden szem gabonára szükségünk volt.

Weldarnban egyébként sikerült egy toroni kétsorevezőst is zsákmányolnunk: a partra futtatták valami javítás miatt, és az őrök nem vették időben észre a lopva közelítő Ralk tábornokot. A legénységet más hajók még időben felvették, de a kétsorevezős a kezünkbe esett. A hajóval magával nem tudtunk sok mindent kezdeni azonkívül, hogy eltüzeltük, de a rajta lévő naftavetőnek, miután kitapasztaltuk a használatát, jó hasznát vettük a többi folyami hajó elijesztésében: ezek itatáskor mindig zaklatták a mieinket.

Remor 10-én az addig enyhe időjárás megfordult, és elkezdett esni a hó. Szükségképpen lelassultunk, a napi menettávot három mért földre csökkentettük le. A pegazuslovasoknak, legjobb felderítőimnek ilyen időjárásban veszélyesen közel kellett repülniük a földhöz, hogy lássanak valamit, de egyelőre úgy tűnt, hogy egyetlen toroni sereg sem áll tőlünk délre, északról viszont egy hadsereg már a nyomunkba eredt. Hogy milyen erős, azt egyelőre sem a kémeink, sem a felderítőink nem tudták megmondani.

Remor 12-én az időjárás az addiginál is keményebbre fordult, a ránk szakadt hóviharban négy-öt lépésre lehetett csak látni. A pegazuslovasaink mégis elrepültek reggel szokás szerint, és megtalálták a toroni hadoszlopot, amelyre mindannyian számítottunk, de amelyről reméltük, hogy nem létezik: az oszlopot, amely délkelet felől elénk vágott Gedaga-yggirből.

A pegazuslovasok a borzalmas látási viszonyok miatt nem számolhatták meg, hogy pontosan mekkora hadseregről van szó, de az ork felderítőknek a hóvihar inkább védelmet jelentett, mint akadályt, ezért Ralk tábornok bátran előre küldött három zászló portyázót. Ezek egész 12-én este meneteltek, és 13-án estére már pontosan felderítették az ellenség egységeinek létszámát, és pontos helyzetét.

Meglepően kis erővel, három légióval, és négy lovasezreddel álltunk szemben. Ez mintegy 26 000 katonát jelentett, vagyis 2:1 arányú túlerőben voltunk. A toroniak helyzetét súlyosbította, hogy egy kyr parancsnok – aki addig természetesen a tiadlani fronton szolgált – ismét alábecsült minket, mert a hadoszlop egyszerűen letáborozott, és nem mozdult. Talán azt hitték a toroniak, hogy az ítéletidőben mi is ezt tesszük.

Így aztán, mire az elénk vágó oszlop parancsnoka, Krachín Erias tábornok, végre értesült a közeledtünkről, az V. hadtest már csak egy mért földre állt tőle. A déli kyrek megpróbálták kikerülni a csatát, de az orkok gyorsabban menetelnek minden toroni légiónál, és néhány órás versenyfutás után Ralk tábornok portyázói belemartak Erias tábornok hátvédébe.

Erias megpróbálta az orkokat az ilyenkor szokásos módszerekkel lassítani: akadályokat épített az úton, csapdákat állított, de Ralk tábornok fiatal korát meghazudtoló tapasztalatokat szerzett már ezeknek a harcoknak a terén, és rendre kivédte a rajtaütéseket, az útakadályokat pedig egyszerűen kikerülte, és ráhagyta a mögötte haladó utászokra.

A toroni tábornok végül belátta, hogy az orkok egyszerűen felmorzsolják a seregét, ha a dolgok így mennek tovább. Nem akarta hátrahagyni a katonáit, ezért úgy döntött, hogy az egész seregével felveszi a küzdelmet.

A birodalmiak egy Romke nevű falutól nem messze álltak fel az út két oldalán, egy szántóföldön. A magas hóban nehéz egy hosszú sort egyenesen tartani, ezért mindkét fél a szokásosnál rövidebb, de mélyebb pajzsfalakat állított. A toroniak a jobb szárnyra állították a teljes lovasságukat, és szokásuktól eltérően ezzel a fegyvernemmel keresték a döntést.

A mély hóban azonban a lovak nem tudtak eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy meglegyen a kellő lendületük, és a toroni lovasság küulönben sem volt képes megtörni egy jól felépített pajzsfalat.

A mi nehézlovasságunk viszont igen. A kudarcba fulladt lovassági roham után Erias tábornok előretolta a gyalogságát is, de mire a közelharc kezdetét vehette volna, az I. hadtest élzászlói már az ékalakzatukat formálták az ork vonalak mögött. Az ék csúcsában az Arany Fény lovagrend zászlaja állt, és ők a magas hó ellenére is a szokott rutinjukkal törték meg a toroni vonalat, a középnehéz lovasság pedig nekilátott kiszélesíteni a rést.

A légiók szokás szerint vitézül ellenálltak, de hiába. Amíg csak az orkokkal és az I. hadtesttel álltak szemben, még volt esélyük, és elreteszelhették volna a betörésünket, de hamarosan megérkeztek a csatatérre a II. hadtest zászlói, és a küzdelem lassan eldőlt. Erias tábornok nem fúvatott takarodót, hiszen a jelen körülmények között a visszavonulás egyenlő lett volna a serege harc nélküli lemészárlásával: a tábornok egyetlen célja az maradt, hogy minél többet magával vigyen a mieink közül.

Nem sokat sikerült. Miután a toroni hadsereget több darabra szakítottuk, már nem volt miért sietnünk, és módszeresen bekeríthettük az ellenálló négyszögeket, amelyek sorait a csatamágusaink bontottak meg, mielőtt a katonáinkat rohamra küldtük volna. Mire leszállt az éj, Erias hadserege gyakorlatilag megsemmisült. Nekünk nagyjából ezer főre menő veszteségünk volt, de a toroniak húszezer halottat veszítettek, mert a bekerítésünkből csak kevesen tudtak kitörni, és ezúttal is az utolsó emberig harcoltak, mint már annyiszor ennek a háborúnak a folyamán.

Mielőtt folytatnám a hadműveleteink leírását, szeretnék egy kis kitérőt tenni ezzel az utolsó részlettel kapcsolatban. Általában az volt a tapasztalat, hogy a toroni légiósok, de még a lovasság is, inkább reménytelen helyzetben is az utolsó emberig harcol, mintsem megadja magát. A közemberek fanatikus elszántsággal néztek szembe a halállal: a rendkívül kemény kiképzés során megtanulták legyőzni a halálfélelmet.

Ha egy nagyobb toroni csapat megadta magát, az szinte kivétel nélkül a tisztek parancsára történt. Nem mintha a kyr tisztek kevésbé lettek volna bátrak emberi alantasaiknál, inkább az utóbbiakkal szemben az előbbiek számára engedélyezett tevékenység volt a gondolkodás.

Nagyon érdekes vonása ez a toroni hadseregnek, hogy míg a közlegények szintjén minden kezdeményezőkészséget és egyéniséget elnyom, a tisztek szintjén bátorít az önálló kezdeményezésre, sőt, elvárja azt. De az a szemlélet, amit a legénységbe kellett belesulykolniuk, a tiszteket is óhatatlanul megfertőzte.

Míg a józan el-Cirjem, mint az olvasó nyilván emlékszik, megadta magát, amikor nem látott más utat a hadserege megmentésére, Erias inkább lemészároltatta az embereit. És ez utóbbi nem igazán egyedi eset, míg az előbbi mindenképpen az.

A bátorság, és a fegyelem tiszteletre méltó dolog, de a parancsnokra bízott katonák élete az, ami egy eleve vesztes helyzetben a legfontosabb. Van erre egy dwoon közmondás is: a fogoly kiabál, csak az hallgat, akit megöltek. A toroni hadvezérek ezt az alapelvet sokszor szem elől tévesztették a háború alatt, és ezzel megölték a rájuk bízott katonák nagy részét.

Mindez persze, függetlenül attól, hogy hasonló helyzetben mi mit tettünk volna, nem csökkentette a toroniak bátorsága iránt érzett elismerésünket. Ugyanakkor az volt az érzésünk, hogy számos toroni parancsnok – például Erias – ezzel a bátorsággal a rátermettsége hiányát akarta pótolni.