Hajnali négy óra volt. Nem túlzok: hajnali négy!

Janenek, az én drága jó nővéremnek pont akkortájt jutott eszébe az , hogy zaklasson, pedig tudta nagyon jól, hogy olyankor vagyok a legmorcosabb, amikor időnap előtt felkeltenek, márpedig a hajnali négy óra határozottan ellenkezett az én ébredési rutinommal.

Azzal próbálta kiszedni magát az egészből, hogy ez az ügy fontos és halaszthatatlan és hogy muszáj segítenem neki. Ott magyarázkodott a szobaajtómban, szigorú kontyba felkötött hajával - amely hajviselet tőle felettébb szokatlan volt - és gyűrődésmentes, virágos ruhájában. Úgy nézett ki, mint aki nem egy utazásra, hanem inkább egy randira készülne - még egy pont, ami teljesen ellentmondott a nővérem általános viselkedésével.

Az egész a pasija miatt történt. Vagyis, a teljességgel nem átlagos és - kimondom, bármennyire is abszurdan hangzik - nem e világi pasija miatt.

Hallottam már Thorról, a nagy és erős, meg, természetesen, szőke Barbie-fiúról a "hű de menő" kalapácsával, hiszen a nővérem nem titkolta el soha a kapcsolatait, így természetesen tudtam a románcáról is az istenséggel. Sőt, még felvételeket is láttam róla a pár évvel ezelőtti, New Yorkban történt csatából. Találkozni viszont sosem találkoztunk, s Jane úgy gondolta, itt a megfelelő alkalom, egy pénteki napon, júniusban, hajnali négy órakor.

No de, természetesen nem emiatt keltett fel hajnalok hajnalán. A rendes okot nem akarta elárulni, csak ha majd Asgardban leszünk.

Igaz is! Asgard.

Szerintem nevezhetjük ezt az istenek lakhelyének is, hisz olyasmi, mint a görögöknél az Olümposz hegy, de azért nem egészen. Sajnos nem vagyok nagyon jártas a skandináv mitológiában, így nagyon sok információt nem tudok megosztani róla, azon kívül, amit Jane elárult nekem, de már annak is örülök, hogy a hely nevét megtudtam jegyezni, nem hogy a többi másik dolgot, amit magyarázni próbált még nekem közben.

- De mégis, egy kis nyomot vagy valamit nem adsz, hogy mi a fene folyik itt? - kérdeztem, miközben kikeltem az ágyamból végre, s a szélére húzódva, fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet. Bevallom, bármennyire is higgadtan viselkedtem, belülről szinte felrobbanni készültem az idegtől. Szükségem volt mihamarabb egy kávéra, hogy ébren tudjam magam tartani.

- Rendőr vagy, nyomozd ki! - kacsintott, én meg csak forgattam a szemeimet. Gyűlöltem, amikor valaki eltitkolt előlem valamit, márpedig a nővéremen látszott, hogy ezt teszi és még élvezi is. Őt ismerve egyébként sejtettem, hogy valami baromi nagy marhaságról lehet szó, amiért még ezerszer megbánom, hogy vele tartottam.

Elcammogtam a fürdőszobáig, s megpróbáltam rendbe szedni magam, miközben tovább hallottam Jane száját és azon belül is azt, hogy majd hogyan kell viselkednem Asgardban, bár, ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem figyeltem rá. Inkább fogtam a fésűt és megpróbáltam kifésülni minden kis gubancot a búzaszőke, kissé hullámos hajamból, majd kezdeni valamit azokkal a halványlila karikákkal, amelyek szürkészöld szemeim alatt éktelenkedtek. A villámgyors rendbeszedésem után ismét a hálószobámban találtam magam, ahonnan az ágy alól sikerült előkotornom az egyik bőröndömet, amelybe a legszükségesebb cuccaimat pakoltam - vagy inkább sietve dobáltam be őket -, ugyanis a nővérem tudtomra adta, hogy több időt is ott tervezünk tölteni. Reméltem, hogy nem akarnak majd arra kényszeríteni, hogy mindenféle fura ruhában járjak ott meg ki tudja milyen szabályokat tartsak be. Hiába, valóban rendőr voltam de azt gyűlöltem, ha valaki megmondta, hogy mit csináljak.

Jane egyébként arról is tájékoztatott, hogy beszélt már a főnökömmel és az megengedte, hogy kivegyek egy hónap szabadságot. Valahogy ez nem lepett meg. Évek óta nem mertem már szabadságra, s a Bosszúállók megjelenése óta igazából annyira már nincs is szükség a rendőrökre, csak nagyon pitiáner tolvajlási ügyekben. Így vagy úgy, de azért szerettem a munkámat, mégis, örültem, hogy kissé felborul majd a rutinom, akkor is, ha ennek teljesen ellentmondásosan viselkedtem.

- Megvagyok! - cipzároztam be a bőröndömet, majd Janere néztem.

- Remek, te vezetsz! - mondta mosolyogva, majd a kezembe dobta a kocsikulcsaimat.

Meglepetten pislogtam egy párat. Megfogtam a bőröndöt, leoltottam a lámpát, majd átsétáltunk a konyhába, ahol a legtöbb elektronikai eszközt kihúztam a konnektorból, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy kint vagyunk a lépcsőházban.

- Miért én vagyok az, aki vezetni fog? - érdeklődtem, miközben kulcsra zártam a lakásajtómat.

- Mert - jelentette ki határozottan és ezzel lezárta a vitát, én pedig túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy azt tovább fokozzam.

Leszaladtunk a lépcsőn a harmadikról, majd a terepjáró Nissanomba beülve elhajtottunk, de előtte még beszereztem egy kávét a tömbházam melletti non-stop kávégépjéből, hogy nehogy belealudjak a sofőrködésbe.

- Mégis hová kellene mennem? - kérdeztem.

- A hegyek irányába. Ott ahol villámlik! - utasított, mire úgy néztem rá, mintha nem lenne ki mind a négy kereke.

- Te meg vagy húzatva? - kérdeztem. - Az nem életveszélyes, ha odamegyünk?

- Csak tedd ahogy mondtam! - legyintett. Egyre inkább voltam biztos abban, hogy Jane meg akar öletni.

A hegyek felé igyekeztünk és közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Én morcos voltam még mindig, Jane pedig nagyon koncentrált a villámok bámulására. Miközben utaztunk, próbáltam kitalálni, hogy mégis mi lehet annyira fontos, hogy egy teljesen idegen helyre kelljen miatta utaznunk. Talán Jane terhes lett? Vagy átpártolt valami mániákus szektához? Esetleg kutatásokat végez, és Eric meg Darcy valamilyen oknál fogva nem tudnak vele tartani?

Bárhogyan is volt, már akkor éreztem, ahogyan összeszorul a gyomrom. Minél közelebb voltunk az úticélunkhoz, annál inkább izgatott lettem, de nem tudtam mi miatt, mert a korai kelést figyelembe véve akkor egyáltalán nem vonzott az, hogy valamilyen ismeretlen kalandra menjek az éjszaka közepén, ráadásul a nővéremmel. No nem mintha nem lettem volna jóban vele, de sokszor túlságosan is hóbortos volt hozzám képest. Ezt persze nagy részben a tudományos pályának köszönhette, mert abba beleölte minden lelkesedését.

Körülbelül fél órája utazhattunk már, jócskán elhagyva a várost, amikor gondolataimból egy hangos ütközés rázott ki. Hogy mi történt?

Valamilyen érthetetlen okból nem én, hanem egy pasas belejött a kocsinkba, teljesen váratlan módon. Nem tudom, hogy elé ugrott-e vagy honnan az istenből pottyant le, de szétterült a földön, én pedig ijedten néztem rá, s már készültem is volna kiszállni, segíteni rajta.

- Hát ilyen nincs! - kiáltott fel Jane. - Azért akartam, hogy te vezess, hogy ne történjen meg ismét ez. De úgy tűnik ez a Foster vérben van! - nevette el magát, mire én csak értetlenül bámultam rá. Nem értettem, hogy mégis mi lehet olyan nevetséges abban, hogy elütöttünk egy embert? És ha meghalt?

- Szerinted ez vicces? És ha baja esett? Ha meghalt? - fakadtam ki. Nem is ismertem rá Janere hirtelen, mintha szerepet cseréltünk volna abban a pillanatban.

- Ugyan, dehogy, ő...

Ám nem tudta befejezni a mondatot, mert a pasi felállt a földről és iszonyat nagy káromkodásba kezdett, miközben az autó elejét csapkodta. Hosszú, szőke haja a szemébe lógott, de még akkor sem esett le, hogy ki az. Mindenesetre az megnyugtatott, hogy láthatóan semmi baja sem volt.

Miután körülbelül egy perc elteltével még mindig szitkozódott, megelégeltem, s arra gondoltam, hogy megleckéztetem. Ahogy kiszálltam volna az autóból, hogy lecsillapítsam a kedves idegent, véletlenül orrba vágtam a kocsi ajtajával, mivel éppen felém igyekezett.

- A francba! - motyogtam.

Jobbnak láttam inkább bezárni az ajtót és visszaülni az autóba.De a csávó ütögetni kezdte az ablakot, mint egy őrült - utólag rájöttem, hogy annyira nem is volt durva, csak én éreztem annak abban a pillanatban -, miközben kiabált valamit, amit nem igazán értettem. Csak bámultam rá, s egyre biztosabb voltam abban, hogy egy közeli bolondokházából szabadulhatott ki.

- Ez egy vad barbár! - kiáltottam fel hirtelen. - Add ide a baseball ütőt, ott van a hátsó ülésen, elintézem! - jelentettem ki, majd Jane felé fordultam, s a kezemet nyújtottam felé.

- Ne, ne, ne, ne! Lexie, félreérted! Ő itt Thor! - hadonászott Jane, s a név hallatára leengedtem a kezemet.

- Mi van? - néztem rá értetlenül.

- Ő Thor! - ismételte meg az azelőtt hallottakat.

Megvakartam a tarkómat, majd az ablak felé fordultam

- Ez? - mutattam a pasira és véletlenül ismét orrba vágtam az ajtót kinyitva. - Bocsánat! - kiáltottam ki, miközben a fájós testrészét dörzsölte. Ettől pont úgy nézett ki, mint egy ovis kisfiú, nem pedig úgy, mint egy isten. - Tuti ő az?

- Igen - bólogatott Jane. - A szerelmemet csak felismerem!

- Egy vademberrel jársz?-kérdeztem, mert poénosnak tartottam kimondani.

- Ő nem vadember! - pirított rám egyből. - Csak dühkezelési problémái vannak néha - mondta, majd kiszállt az autóból és a férfihez sietett.

És ekkor jött a drámai, romantikus filmes csók, ölelkezés meg stb., amitől nekem mindig okádhatnékom volt, így inkább a körömágyam tanulmányozásával foglalatoskodtam, mintsem hogy őket nézzem. Vagy talán csak én voltam annyira rideg ezekhez az érzésekhez a múltamban történt, kellemetlen incidensek miatt, hogy inkább szerettem elkerülni a látványukat.

- Khm... - köszörülte meg a torkát Jane, aki nemsokára már előttem állt.

Felemeltem a fejemet, majd elmosolyodtam.

- Befejeztétek? - vontam fel a szemöldökömet.

Jane ideges tekintettel nézett rám, majd intett a fejével, hogy mutatkozzak már be Barbienak. Felöltöttem a még az előbbinél is bájosabb mosolyomat, majd odaszökkentem Thorhoz. Nem akartam bunkónak tűnni, fontos volt az első benyomás még akkor is, ha már dilisnek könyveltem el magamban a fickót.

- Üdv! Alexis Foster vagyok, de szólíts Lexienek! - nyújtottam felé a kezemet, amit viszonzott. - Örülök, hogy megismerhetlek Thor! És bocs, ha eltörtem az orrodat!

Elnevette magát. Amint meghallottam a hangját, már egy csapásra szimpatikusabbá vállt. Kezének szorítása egészen erős és határozott volt, s már azl is aztjelezte, hogy egy igazi, veterán harcossal állok szemben.

- Ugyan már, történt rosszabb is! - legyintett.

Szimpatikus volt a fickó, meg kellett hagyni, bár egyáltalán nem volt az én esetem, de a Jane-é annál inkább: izmos volt, hosszú, szőke hajú, kék szemekkel. Az meg már egy szerencsés plusz, hogy "gazdag" is volt.

- Készen álltok, hogy Asgardba menjünk? - kérdezte, dörmögő hangján.

Jane csak heves bólintásba kezdett, én viszont nem válaszoltam egyből. Igazából egyáltalán nem álltam még készen egy ismeretlen helyre, viszont be kellett vallanom, azért bökte a csőrömet, hogy milyen lehet. Nem hittem, hogy gyakran járnának arrafelé halandók.

- Oké - vontam vállat végül. - Csak mondd, merre vezessek?

Mindketten úgy néztek rám, mintha hülye lennék.

- Öhm... Lexie, nem kocsival megyünk - mondta Jane.

- Akkor? - kérdeztem értetlenül.

- Bifrösttel - mondta Thor, én pedig kis híján elnevettem magam, annyira viccesnek hangzott. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy Jane erről is beszélt nekem otthon, miközben én készülődtem.

- Mivel? - értetlenkedtem.

- Az egy híd, amivel át lehet utazni a ti és a mi világunk között, Asgard ugyanis nem a földön található, hanem egy külön világ, egy külön bolygó.

- Oh, igazán? - kérdeztem. - Bocs, én azt hittem ez is valami hegytetőn van vagy ilyesmi...

Thor olyan hangosan kezdett el kacagni, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám.

- Nem ártana egy kis skandináv mitológiát olvasnod. Vagy simán nézd meg a Vikings sorozatot. Nagyon hasznos! - jegyezte meg Jane, mire szúrós szemekkel néztem rá. - A galaxisba megyünk! - tájékoztatott.

- Rájöttem - motyogtam az orrom alatt. - Na de mi lesz a kocsimmal? - kérdeztem. Sokkal jobban érdekelt az én kicsi, terepjáró Nissanom sorsa, mint az, hogy lehetőségem nyílt éppen akkor arra, hogy a galaxisba mehessek.

- Hagyd itt! - dobta oda Jane, mire felháborodtam. Hogy mondhatott ilyet az én egyetlen, drága kincsemről? Hallatlan!

- A puszta közepén? Kizárt! Akkor inkább menjetek csak ketten! - duzzogtam.

Jane felsóhajtott. Tudtam, most következik majd a csendes fejmosás.

- Azért kell neked is jönnöd, mert segítened kell! Nem mehetünk csak ketten.

Elhúztam a számat.

- Értem, de tudod te, hogy mennyit gürcöltem azért, hogy egy ilyen csodát vehessek? - mutattam a szürke autómra. Szinte vadonatúj volt, körülbelül három hónapos.

- Írtam az egyik ismerősömnek, ő majd kijön érte vontatóval és hazaviszi, ne aggódj! Inkább hozd a cuccaidat és induljunk.

Egy fintort vágtam, aztán felsóhajtottam. A nővéremnek igaza volt, gyerekesen viselkedtem.

Kivettem a bőröndömet a csomagtartóból, majd vártam "a csodára".

Thor az ölébe kapott minket és mire már feleszméltem, előbb egy szivárványszerű bigyó, majd közvetlenül utána egy teljesen más világ tárult a szemem elé. Egy olyan, amiről korábban még álmodni sem mertem volna: Minden aranyból volt. És az egész közepén ott állt egy csávó, aki minket fürkészett.

- Üdvözlet Asgardban! - jelentette ki, mély, dörmögő hangon.

Még a lélegzetem is elakadt tőle.