- Jane, milyen helyre hoztál? - néztem rémülten körbe már legalább ötszázadik alkalommal. Nem tudom mitől féltem jobban: a pasastól akin valami fura, arany maskara volt és nagy szemekkel vizslatott bennünket, vagy magától az egész helytől.

- Lexie, ő itt Heimdall! - mutatta be nekem a fura férfit, mint valami régi, jó ismerőst.

Még egyszer végignéztem rajta. Sötét bőrén igencsak jól mutatott a fényes páncélzat, s bár a hatalmas sisakjától annyira nem láttam az arcát, mégis egészen kedvesnek tűnt. Volt egy kis szakálla is, illetve ami még megfogott benne az a két aranyló szempája volt, ami megkülönböztette őt tőlünk. Mert Thor, ha földi ruhákban jelent volna meg nálunk, akkor sima halandónak is elnéztem volna, erről a férfiról viszont sütött, hogy nem a mi világunkból való.

- Öröm, hogy megismerhetem Jane kisasszony hugát! - mondta Heimdall, majd rám mosolygott.

- Üdv! - köszöntem én is neki. - Csak szólíts Lexienek és tegezz! - kértem, mert soha nem szerettem magázódni. Szerencsére biccentett, s máris nagyon örültem annak, hogy nem kell ragaszkodnom a formalitásokhoz.

- Szóval azt mondod, ez Asgard?.

- Az bizony! - bólintott.

- És miért az egész ilyen...

- ... fényűző? - kérdezte Thor.

Inkább azt a kifejezést használtam volna hogy giccses és aranyozott, de nem akartam megsérteni vagy ilysemi, így csak bólintottam.

- Mert istenek vagyunk! - válaszolta nemes egyszerűséggel. Hát persze. Miféle más válaszra számíthattam volna?

- Menjünk! Be szeretnélek mutatni téged apámnak! - mondta. - Viszlát, Heimdall! - köszönt el, majd intett, hogy kövessük.

- Viszlát! - köszöntem el én is, majd követtem őket.

Teljesen be voltam parázva. Bemutatni az apjának? Mi? Ki az apja? Mi a neve? Hogyan néz ki? És ami a legfontosabb: hogy kell vele viselkedni?

Csak csendben haladtam mögöttük, miközben ők jól elvoltak egymás társaságában. Nevetgéltek, meg egymás kezét fogták, látszott rajtuk, hogy szeretnek együtt lenni, s ez nekem is egy kis mosolyt csalt az arcomra.

Mi a fenét keresek én itt? Ha ez az egész tényleg komoly dolog lenne, senki sem lenne ilyen nyugodt és felszabadult. Ez az egész helyzet rendkívül gyanús nekem.

Hamarosan a hatalmas palotához értünk és bementünk.

Bevallom őszintén, valamilyen furcsa érzés kapott el. Valami megmagyarázhatatlan. Valami olyasmit éreztem, mint amikor otthonról is elindultam, gyomorideggel. Valami olyat, hogy ez a néhány itt töltött hét valamilyen módon teljesen meg fog változtatni. De aztán elhesegettem a gondolatot, mivel nyilván csak azért éreztem furcsán magam, mert egy teljesen más, számomra ismeretlen világba csöppentem bele, túlságosan gyorsan és meglepetésszerűen.

Ahogyan beléptünk a kapukon, itt sem ért csalódás: a kastély belseje is ugyanolyan fényűző és arannyal borított volt, mint a külseje. Néhol szerencsére más árnyalatot is észre lehetett venni, de a nagyját így is a "pompa" vitte el. Hatalmas, ódon, ám fényes tartóoszlopok, óriási, festett mennyezettel, lámpák helyett fáklyák világították meg a folyósókat és itt-ott néhány szobor is díszelgett, furcsa, különc alakokról. Ugyan izgalmas volt nézni, de valamiért úgy éreztem magam, mint amikor gyermekkoromban bementem egy gótikus templomba és megijedtem attól a hangulattól és tekintélyt parancsoló légkörtől, ami odabent uralkodott. Bár ez a kastély azért annál egy fokkal jobb volt.

- Lady Sif! - kiáltott fel hirtelen Thor nevetve, majd előre rohant, hatalmas mosollyal az arcán. Nem láttam, hogy ki felé igyekzik, Jane háta mögül leselkedve próbáltam meg meglesni a jövevényt.

- Úgy üdvözölsz, Thor, mintha nem öt perccel ezelőtt láttuk volna egymást! - válaszolt neki egy női hang, majd amint Thor megfordult, a szemem elé tárult egy hosszú, fekete hajú nő képe. Ahogyan közelebb jöttek hozzánk, alaposan szemügyre vettem őt, akárcsak Heimdallt is néhány perccel korábban: páncélt viselt, s ezzel máris kivívta a tiszteletemet, hiszen jómagamat is egy harcosnak vallom, de persze kissé más formában, hisz rendőrként közel sem keveredhetek olyan brutális és megterhelő harcokba, mint a galaxisban. Testtartása és arckifejezése tiszteletteljességet és magabiztosságot árasztott, ám ugyanakkor volt valami benne, talán a kisugárzása, ami egyből szimpátiát keltett bennem.

A nő üdvözölte Janet, jól meg is ölelgette őt, majd elém lépett.

- Biztosan te lehetsz Alexis! - mosolyodott el. Kicsit feszélyezve éreztem magam amiatt, hogy engem itt már mindenki ismert, én viszont egyikükről sem hallottam még korábban - vagy éppen nem figyeltem Janere, amikor mesélt róluk.

- Igen, de szólíts csak Lexienek - biccentettem.

- Üdvözöllek, a nevem Sif! - nyújtotta felém a kezét, amit viszonoztam. - Édesapád már várja az érkezéseteket - fordult Thor felé, aki egy bólintással vette tudomásul a mondatát.

Lady Sif elvonult, mi pedig ismét egy ajtó előtt találtuk magunkat, amely valószínűleg a trónterembe vezetett, legalábbis aranyozottságából és díszítettségéből ítélve biztosan.

- Készen álltok? - kérdezte mosolyogva Thor.

Jane bólintott, én viszont olyan arcot vágtam, mintha most haraptam volna citromba. Mint ahogyan az ideutazásra se, így erre sem voltam felkészülve. Tudtam, hogy Thor apja csakis a főisten lehet és nem viselkedhetem úgy vele, mint egy haverral vagy ilyesmi.

- Mit kell tennem ha bemegyünk? - súgtam oda Janenek, amikor már kezdett rajtam eluralkodni az izgalom.

- Csak hajolj meg és köszönj illedelmesen - válaszolta.

- Mennyire illedelmesen?

Jane csak egy szigorú pillantást vetett rám, ezzel jelezve hogy fogjam be és ne parázzak.

Egy hatalmasat sóhajtottam, a következő pillanatban pedig Thor kitárta az ajtót és elindult befelé, nyomában Jane-el, én pedig szokás szerint kullogtam utánuk, bezárva a sort.

*

Éppen ebédeltünk.

Furcsa volt, hogy gyakorlatilag csak négyen ültünk az egészen hosszú asztalnál, de betudtam annak, hogy ez a találkozó nem lehetett valami akkora esemény, hogy másokat is meghívjanak rá. Az ebédlő körülbelül ugyanannyira tágas helyiség volt, mint a trónterem, csak itt sokkal több volt a bútorzat és kevesebb az arany árnyalatokból, de nem sokkal.

Két hely üresen tátongott az ebéd alatt, egy Odin jobbján, a másik pedig közvetlenül mellettem. Az egyikről tudtam, hogy Odin hajdani feleségének és Thor édesanyjának, Frigganak a helye volt. Jane mesélte nekem, hogy mennyire egy kedves, jó lelkű teremtés volt és hogy sajnálatos módon már elhúnyt, nem is olyan régen. Valahogy én is elszomorodtam ennek a hallatára, pedig nem igazán tudtam, milyen elveszíteni az egyik szerettemet, de ettől függetlenül sajnáltam Thort.

- Elnézést - szólaltam meg egy idő után. A kíváncsi természetem visz a sírba majd egy szép napon, erre gondoltam abban a pillanatban.

Mindannyian rám néztek. Kissé feszengtem, tudtam, hogy nem volt illendő az asztalnál beszélni, hisz így is idegtépő volt a csend, de egyszerűen furdallt a kíváncsiság valami miatt.

- Megkérdezhetem, hogy a köztem és Jane között lévő hely a kié?

Odin úgy meredt rám fél szemével, mintha épp kirobbantottam volna egy háborút a kérdésemmel. Kissé megrémített. Na jó, nem is kissé.

Fura egy szerzet volt ez az Odin, meg kellett hagyni. Első látásra a Mikulás jutott róla eszembe és arra számítottam, hogy biztosan egy kedves és aranyos ember, de aztán megszólalt és abban a pillanatban körülbelül lepergett előttem az egész életem, no nem azért, mert halálosan megijedtem volna tőle, sőt, egyáltalán nem féltem, csupán arról volt szó, hogy nekem ő volt a csúcspont az evilági dolgok között, mondhatni a legek legje. Igen, bingó! Ő annyira nem volt szimpi.

Thor arca is egyből átváltott gondterheltté, Jane pedig kikerekedett szemekkel bámult rám. Tudtam, már megint kihúztam a gyufát.

- Nos - köszörülte meg a torkát Odin - az a hely, a fogadott fiamé.

- Van egy fogadott fia? - kérdeztem automatikusan. Igazából itt kezdett izgalmassá válni a dolog. Jane sosem említette, hogy Thornak lenne egy fogadott testvére. Oké, igaz, egyébként sem mesélt túl sokat Thorról - vagy megismétlem, én nem figyeltem rá akkor, amikor megtette.

Még mindig csak meredtek rám és ettől ha lehet, még pocsékabban éreztem magam.

- Igen - felelte, s már vissza is tért volna a ebédjéhez, ám nekem megint megeredt a nyelvem. Komolyan, mintha a testem magától irányított volna.

- Ki az? Vagyis mi a neve?

A hangulat ha lehet, még feszültebb lett.

- Bocsánat - motyogtam kínomban, és inkább visszatértem az ételhez.

Ha anya ott lett volna azokban a pillanatokban, tuti rám ripakodott volna, hogy nem így nevelt engem, meg blablabla. A baj csak az volt, hogy én még gyermekkoromban, vagy legalábbis tiniként sem hallgattam a szüleimre és ami a szívemen, az a számon alapelven éltem. Hogy ez rossz vagy jó tulajdonságom volt-e, az a szituációtól függött.

- A neve Loki - válaszolta végül Thor. - Loki Laufeyson.

Bólintottam. Valahonnan ismerős volt a neve, de így elsőre nem ugrott be, hogy honnan. Természetesen megkérdeztem volna szívesen, hogy ő most hol van, de éreztem, hogy itt az ideje befognom. Elég zűrt kavartam így is.

Szerencsére Thor gyorsan témát váltott.

- Este, a vacsoránál szeretnénk elmondani majd Jane-el valamit. Többek között azt is, miért hívtunk ide téged - nézett rám Thor.

- Remek, köszönöm! - mosolyodtam el.

Az ebéd végeztével egy szobalány - vagy valami olyasmi, nem tudom errefelé hogy nevezik őket - elkísért a leendő lakhelyemhez és magamra hagyott.

A szoba kétszer akkora volt, mint az otthoni lakásom és a színek szintén kiverték a szememet. Televízió sehol, csak három, hatalmas ablak, amiből az egész várost be lehetett látni, egy nagy, kerek tükör a szoba bal sarkában, egy kétszemélyes - sőt megkockáztatom, hogy még négyen is elfértek volna benne -, krémszínű ágyneműbe bújtatott baldachinos ágy árválkodott középtájt, a falnak támasztva, illetve egy ruhás- és egy éjjeliszekrény. Ezenkívül volt ott egy másik ajtó is, amely a személyes fürdőszobához tartozott.

Sóhajtva dobtam le magam az ágyra, de nem bírtam tovább öt percnél nyugton ülni. Az egyik ablakhoz siettem és megpróbáltam kinyitni azt, ám ez lehetetlennek bizonyult, így inkább elhatároztam, hogy kóborgok picit a kastélyban, hátha találok valami helyet, ami szimpatikusabb ennél a lakosztálynak hívható förtelemnél.

Ki is léptem a szobából, majd elindultam jobbra a folyóson, lesz ami lesz alapon. Közben megszemléltem a folyósón található festményeket, különböző, fura alakokról, illetve nem sokkal később Odinról, Thorról, sőt, Friggáról is találtam portrékat, s a nő valójában nagyon kedvesnek és csinosnak látszott rajta. Sajnos viszont bármennyire is kerestem, a fogadott testvérről sehol sem találtam portrét.

Mi történhetett vele?

De aztán elhessegettem a gondolatot, mert váratlanul egy lépcsőhöz értem, ami lefelé vezetett. Mivel sehol nem láttam őröket vagy vészjelző táblát, úgy döntöttem, hogy lemegyek. Nem is kellett sok, pár pillanat alatt odalent voltam, ahol valami felettébb furcsát vettem észre - egy ajtót. Oké, ez önmagában nem volt furcsa, csak annyiban, hogy különbözött a többiektől. Ez ugyanis normális volt, azaz teljesen fekete és dísztelen, az én ízlésemnek éppen megfelelő.

Azért vaciláltam, hogy benyissak-e vagy sem. Ki tudja, talán elszabadítok valami sárkányt vagy átkot. Ugyanakkor lehet, hogy semmi jelentősége sincs.

Vállat vontam.

Végül úgy döntöttem, benyitok. Lesz ami lesz.