Loki arca rohamosan közelített az enyém felé, én pedig még levegőt sem mertem venni. Nem tudtam gondolkodni ép ésszel, csak arra vártam, hogy megtörténjen, hogy Loki ajkai végre...

De a Loki ajkairól való ábrándozásom azonnal megszűnt abban a pillanatban, ahogyan egy erős csapódást hallottam meg.

És akkor felébredtem.

Egyedül feküdtem a kanapén és értetlenül emeltem fel a fejemet. Volt rajtam egy takaró is, majd meghallottam magam mögött Loki hangját.

- Jó reggelt! Hogy aludtál?

Kérdő tekintettel fordultam hozzá hátra. Úgy tűnt, az erős csalódás az ő műve volt, valamit épp a konyhába művészkedett.

- Mi a... ? - kérdeztem fennhangon. - Mikor aludtam el?

Loki felnézett rám.

- Amint hazaértünk szinte. A feketerigós tetoválás magyarázata után - tájékoztatott. - De most jó lenne ha kisegítenél, én megpróbáltam reggelit készíteni, de azt hiszem valamit elrontottam...

Felsóhajtottam.

- Mit csináltál már megint te istenbarma? - dobtam le magamról a takarót, majd szaladtam oda hozzá.

Vicces volt, ugyanis Loki a tabletemet használva próbálta megtanulni, hogyan kell bekapcsolni a kenyérpirítót, amit amikor én megláttam, nevetésben törtem ki. El is szállt minden tervem arra nézve, hogy elküldjem a fenébe, pedig sikerült eltörnie a kenyérpirítót, ugyanis ez volt az a tárgy, ami a csattanást okozta.

- Klassz, vehetek újat - sóhajtottam, majd összeszedtem azt a néhány darabkáját, ami szétment. - Egyébként be kellett volna tenned a kenyeret, aztán lenyomni ezt a gombot itt és ha kész lett volna, kiugrik magától - magyaráztam.

Loki méregetni kezdett engem.

- Mi az? - kérdeztem értetlenül. - Mondjam el még egyszer?

Letette a kezében lévő tányért, majd odasétált hozzám, kivette a kezemből a törött kenyérpirítót, majd egyik kezével a kezemet fogta meg, másikat pedig a homlokomra helyezte.

- Tűzforró vagy - suttogta gondterhelten. - Feküdj vissza!

Megdöbbenésemben csak pislogni tudtam, majd én is a homlokomhoz emeltem a kezemet.

Igaza volt. Olyan forró voltam, hogy még rendesen égette az ujjamat ahogyan megérintettem a homlokomat.

- Én meg sem éreztem - mondtam döbbenten. - De te honnan...?

Loki visszakísért a kanapéhoz, majd leültetett rá. Mélyen a szemeimbe nézett és komoly hangon megkérdezte:

- Mit álmodtál?

Egyszeriben pír öntötte el az arcomat.

- S-semmit - tiltakoztam, mire egy fintort vágott.

- Tudom, hogy álmodtál valamit, Lexie. Ne kertelj, mi volt az?

A szívem erősebben kezdett el verni. Loki hangja különösen furcsa volt.

Félénken megráztam a fejemet.

Kizárt, hogy elmondjam neki mit álmodtam.

- Odin szerelmére Lexie! - kiáltotta, mire összerezzentem. - A fenébe is, ez... ez most fontos. Bármi is volt az, elmondhatod. Megint meghaltam? Vagy ezúttal te haltál meg? Kirobbant a háború?

Egy hatalmasat nyeltem. Ez az amire gondolok? Már megint kezdődik?

- Köze van a próféciához? - böktem ki a nyelvem hegyén lévő kérdést.

Loki mélyen hallgatott, elengedte a kezemet és lesütötte a szemeit.

- Minden bizonnyal - suttogta.

Csend telepedett közénk. Annyira nyomasztó volt az egész, annyira rémisztő és engem sok idő óta olyan szinten megijesztett a dolog, hogy akaratomon kívül is sírni kezdtem. Hangos szipogásomra Loki is felkapta a fejét és csak bámult rám nagy, zöldeskék szemeivel.

- Lexie...

A kezeimbe temettem az arcomat. Ha valamit, hát azt nem akartam, hogy sírni lásson, gyorsan fel is pattantam és készültem elrohanni, de arra nem számítottam, hogy Loki majd a derekam után kap, ő is felpattan a kanapéról és hátulról szorosan átölel majd.

A levegőm beszorult a tüdőmbe, olyan szinten meglepődtem. Levegőért kezdtem el kapkodni, de aztán lassan kezdtem megnyugodni. Loki szorított az ölelésen, arcát a hátamba fúrta és csak annyit mondott:

- Sajnálom. Ez az én hibám.

Moccani sem bírtam. Egyrészt lefagytam teljesen Loki tette miatt, másrészt meg olyan szinten kavarogtak az érzelmek a fejemben és a gyomromban, hogy tudtam, nemsokára vagy kidobom a taccsot vagy pedig elveszítem az eszméletemet.

- Miről beszélsz? - motyogtam.

Még néhány pillanatig így maradtunk, aztán Loki lassan elengedett és maga felé fordított.

- Ha nem mondod el mit láttál, nem tudok segíteni - közölte velem.

Lesütöttem a szemeimet, majd elsétáltam mellette. Az ablakhoz léptem, kinéztem rajta, majd végigsimítottam a bal karomat. Idegességemben a számat kezdtem el harapdálni.

- Meg akartál csókolni. Ennyi volt az egész - böktem ki végül. Nem mertem volna ezt a szemébe mondani. Egyszerűen nem ment volna. Már ebből is látszott, hogy az érzéseim lassan kezdenek erősebbek lenni, mint a gondolataim és nagy eséllyel el fogom veszíteni azt a játszmát, amit Lokival kötöttük.

Ha beleszeretek, nekem lőttek. Sosem viszonozná azt. Soha. Nem egy midgardiért, nem egy olyanért, mint amilyen én vagyok.

Hallottam, ahogyan Loki mögém lép, az arcát is láttam visszatükröződni az ablaküvegen.

A kezét lassan a vállamra helyezte, majd beszélni kezdett.

- Nem a te hibád - próbált megnyugtatni. - Az a prófécia... neki nincs köze hozzád. Vagyis de, lehet, hogy van, de sokkal inkább hozzám van köze. Ez az... én átkom.

Lassan, nagyon lassan megfordultam. Először csak a lábára néztem, de aztán lassan felemeltem a fejemet és ismét szemtől szembe kerültünk egymással.

- Mégis miért lenne átok neked az én álmom? - kérdeztem könnyes szemekkel.

Loki habozott a válasszal.

- Én magam egy átok vagyok számodra - suttogta. - Nem voltam veled teljesen őszinte a próféciával kapcsolatosan.

- Akkor itt az ideje annak lenned, nem gondolod? - kérdeztem. - Úgy hiszem, megérdemlem azok után, amit érted tettem. Legalább egy ennyit a részedről.

Ám Loki csak a fejét rázta.

- Nem tehetem - jelentette ki, s ezzel lezártnak tekintette a dolgot.

Becsuktam a szemeimet.

Már semmit sem értettem. Olyan szinten össze voltam zavarodva, hogy évek múlva sem bogozta volna ki senki azt a sok dolgot belőlem. Loki mindig is egy fura szerzet volt, egy különc, ám különleges alak. De azt, amit itt játszott el velem, ezekben a percekben, az már több volt a soknál. Csak tudni akartam mégis mi a baj vele. Velem. Velünk. De ő még arra sem volt képes, hogy legalább egyszer őszinte legyen hozzám. Egyszer a rohadt életbe.

- Jobb lenne, ha elmennél - jelentettem ki, majd kinyitottam a szemeimen. Láttam a megdöbbenést az arcán, azt, hogy nem érti miről beszélek. Ezen a ponton már hagytam lefolyni a könnyeket az arcomon, nem érdekelt, ha sírni lát. Elegem lett.

- Lexie... - érintette volna meg az arcomat, de ellöktem a kezét.

- Nem hallottad mit mondtam? - kérdeztem. - Tűnj el! - kiáltottam, majd gyorsan letöröltem a könnyeimet és a konyha felé vettem az irányt, felkaptam a törött kenyérpirítót és lassan elindultam az ajtó felé. - Elmegyek levegőzni kicsit. Mire visszajövök, nem akarlak itt találni - jelentettem ki. - Az ajtót nyitva hagyom.

- Lexie, könyörgöm gyere vissza. Ezt nem értheted, ez nem olyasmi amit...

Felemeltem a fejemet, még egyszer rá néztem, majd csak annyit mondtam:

- Tudom. De akkor is azt szeretném, ha elmennél. Ez lesz a legjobb mindkettőnknek.

Azzal a lendülettel pedig kisétáltam az ajtón.

*

Késő délután értem csak haza. Az egész napomat a Central Parkban töltöttem mókusokat etetve és lenyugtatva az idegeimet. Igazán szükségem volt erre a néhány nyugodt órára, hogy átgondolhassak minden Lokival kapcsolatos dolgot.

Hazudott nekem. Becsapott. Játszadozott velem.

Mégis én voltam a hülye, mert bíztam benne. Mert azt hittem, megváltom a világot azzal, hogy bebizonyítom hogy egy rendes alak.

Loki Laufeyson - a bajkeverés és a cselszövés istene. Benne van a nevében, Lexie!

Ledobtam a kulcsomat a konyhapultra, átkutattam a házat, Lokit keresve, de nem volt ott. Tényleg elhúzta a csíkot, ami meglepett, ám annyira mégsem. Leültem a kanapéra.

Egy dolog zavart viszont: azok a rohadt érzések! Azok a kavargó, mardosó kis féreg érzések amik odabent munkálkodtak a szívemben. Ahányszor felidéztem magam előtt Loki arcát, egyre csak jobban és jobban éreztem, mintha valaki állandóan kést döfött volna belém. Hiába csuktam be a szemeimet és próbáltam meg bemesélni magamnak azt, hogy nem érzek semmit iránta, mert akkor csak hazudtam volna.

A világ legnagyobb baklövését követtem el: beleszerettem egy hivatásos főgonoszba.

Most pedig elüldöztem őt a lakásomból és ki tudja merre lehet...

Összegömbölyödtem a kanapén és újra sírni kezdtem. Ez a nap már csak erről szólt számomra.