Miután sikerült valamelyes megnyugtatnom magamat és egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról, felpattantam és a kulcsom után kaptam, majd indultam is volna ki a városba megkeresni Lokit, Queens - vagy akár egész New York - bármelyik pontján is legyen. Már fel is téptem az ajtót, amikor egy ijedt sikoly hagyta el a számat: valaki ott állt már.

- A fenébe, Dylan! - kaptam a szívemhez, majd megnyugodva fújtam ki a levegőt. Szőke hajú legjobb barátom csak nagy szemekkel nézett rám, gondolom ő is megijedhetett. - Többé ne csinálj ilyet, légyszíves! - tettem hozzá, majd átöleltem szorosan. - Mit keresel itt? - kérdeztem, majd elengedtem.

- Öhm... - mondta feszélyezetten - ... csak látni akartalak! Tudom, azt beszéltük, hogy majd egy hét múlva, de muszáj volt jönnöm.

Felsóhajtottam.

- Figyelj, Dylan! Én elhiszem, hogy csupa jó szándék vezérelt és hidd el, ha tehetném, behívnálak, de sürgős és halaszthatatlan dolgom akadt, szóval ez most nem fog menni, sajnálom!

Dylan megérintette az arcomat.

- Hé, minden rendben? - kérdezte.

Heves bólintásba kezdtem.

- Persze. Miért ne lenne? - erőltettem egy mosolyt az arcomra, de Dylant nem volt ilyen könnyű lóvá tenni.

- Vörösek a szemeid, Lex... - suttogta. - Valami baj van? Csinált valamit az a különc?

Amint meghallottam ezt a mondatot, nem tudtam megállni, ökölbe szorítottam mindkét kezemet. Persze távol állt tőlem az, hogy megüssem Dylant, viszont abban a percben legszívesebben képen töröltem volna.

- Lexie...? - érintette meg ezúttal a vállamat. - Mit csinált? Ha bármit tenni mert veled, én esküszöm...

- Ő nem tett semmit! - csattantam fel, majd lesepertem a kezét a vállamról. - Hát épp ez az, hogy nem tett semmit! Nem tett semmi olyat, amiért hibásnak kellene éreznie magát. Ezt én szúrtam el, mert makacs vagyok mint az öszvér. Csak védeni próbált.

- Védeni? - kérdezte. - Kitől?

- Inkább mitől - válaszoltam, majd megráztam a fejemet. - Nem tudom neked elmagyarázni Dyl. A lényeg viszont az, hogy elküldtem, ezzel pedig kibaszottul elcsesztem mindent. Haladéktalanul meg kell őt találnom! - törtem volna utat magamnak, de megállított,

- Hé, hé, hé! Lassíts már Lex! Miért érzem úgy, hogy veszélybe sodrod saját magad?

Felvontam a szemöldökömet.

- Ezt mégis hogy érted?

- Az a Loki nem százas, már az első pillanatban nem volt nekem szimpatikus...

Mérgesen néztem rá.

- Attól, hogy valaki neked nem szimpi még nem azt jelenti, hogy rám veszéllyel lenne. Loki fontos számomra, ha tetszik, ha nem.

Dylannek elkerekedtek a szemei.

- Fontos?

Bólintottam.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

Csend telepedett közénk. Dylan sokáig nem szólalt meg, én pedig szinte éreztem, hogy ezzel a mondatommal mélyen megbánthattam. Tudtam, hogy régóta szerelmes belém, hogy neki a kapcsolatunk mindig is többet jelentett a puszta barátságnál, ahogyan azt is tudtam, hogy képes lett volna tűzbe is tenni a kezét értem. Hihetetlenül rosszul éreztem magam amiatt, hogy bármennyire is próbálkozott, nem tudtam neki viszonozni az érzéseit. Pedig próbáltam, rengeteget törekedtem arra, hogy érezni kezdjek iránta valamit ami több mint barátság és talán össze is jött volna, ha nem kerül közben Loki be a képbe. Talán egy égi jel volt számomra, hogy a szerelmet nem szabad erőltetni, mert annak váratlanul kell jönnie, még akkor is, ha nem úgy jön el, ahogyan képzeltük, ha nem tökéletes, ha nem mesébe illő, hanem zűrzavaros és érthetetlen. Ha nehezen kibogozható is, de szerelem. Márpedig én nem Dylant szerettem így, hanem Lokit. Lokit, akit nem kellett volna így megszeretnem, de a szívemnek nem parancsolhatok.

- Sajnálom - suttogtam, majd kiengedtem összeszorított kezeimet. - Jobbat érdemelsz nálam, Dylan.

- Mégis miről beszélsz? - kérdezte meglepetten.

Halványan elmosolyodtam, majd egyenesen a szemeibe néztem.

- A világ legaranyosabb sráca vagy, hogy ennyire törődsz velem. Velem, aki két évvel ezelőtt egy szétroncsolódott lelkű lány volt, ameddig te meg nem érkeztél az életébe és fel nem szedted a padlóról. Soha nem lennék képes visszafizetni mindazt amit értem tettél. Tudom, számodra mi lenne a legnagyobb öröm, de én nem érzek úgy, mint te. Próbáltam, Dyl, nem ment. Egyszerűen képtelen vagyok beléd szeretni, de emiatt ne érezd magad hibásnak. Megérdemled, hogy boldog légy. Velem viszont nem leszel az, mert nem tudnám visszaadni a szeretetet.

Dylan lesütötte a szemeit, majd bólintott.

- Ezzel értsem azt, hogy a különc esélyesebb?

Felsóhajtottam.

- Az a különc talán különc, de az én különcöm. Ő nem egy rossz ember, csak rossz életet kapott, vagy legalábbis rosszul használta azt ki. Tudod, az életben mindenki hoz rossz döntéseket, s bár ő a rossz döntések sokaságát hozta meg, mégis... nem látom őt magát rossznak.

Dylan felnézett rám.

- Akkor milyennek látod? - kérdezte, s valami furcsa csillogás jelent meg a szemében.

Mély levegőt vettem.

- Olyannak látom, mint magamat: egy szétroncsolódott lelkű, elveszett fiúnak, akinek csupán egy kis törődésre lenne szüksége. Igazi törődésre és igazi szeretetre, odafigyelésre, biztatásra... Mert ha ezek meglennének neki, akkor lenne igazán legyőzhetetlen.

- És szerinted ezt meg tudná neki bárki is adni? - kérdezte Dylan.

Végigsimítottam a karomat, majd éreztem, ahogyan elvörösödöm.

- Én megadnám neki, ha hagyná - sütöttem le a szemeimet. - Ő más mint azok, akikkel eddigi életem során találkoztam. Merőben más. És nekem ez tetszik, vele igazán jól érzem magam. Ne érts félre, veled is, de ő...

Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Dylan közbevágott.

- Szereted őt? - kérdezte.

Felnéztem, majd bólintottam.

- Hogyne szeretném. Ha nem szeretném, nem hagytam volna, hogy velem lakjon.

Dylan megrázta a fejét.

- Tudod, hogy nem így értettem, Lex. Szerelmes vagy Lokiba?

A kérdése ott visszhangzott a fejemben még sok ideig.

Szerelmes vagy Lokiba, Lexie?

Sosem mondtam ki azelőtt hangosan a választ. Olyan furcsa volt, mintha úgy döntöttem volna, ha kimondom, akkor valójában a halálos ítéletemet mondom ki. Nehéz volt, rettenetesen nehéz volt hangosan is beismerni.

- Én... - kezdtem volna bele, ám ekkor olyan dolog történt, amitől majdnem eldobtam az agyamat. A lépcsőházban Dylan igyekezett felfelé a lépcsőn, szétzilált hajjal. Már csak néhány lépés választotta el tőlünk, amikor észrevett.

- Lexie? - kérdezte.

- Dylan? - kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel, majd ingatni kezdtem a tekintetemet az előttem álló Dylan és a lépcsőn álló Dylan között.

Először nem esett le a dolog, de amint az előttem álló Dylan megfordult, a másik Dylan pedig szinte szívrohamot kapott tőle - képzelhetitek milyen lehetett neki saját magát visszalátni -, akkor jöttem rá mi történt pontosan.

- Kretén halandó - mondta ez előttem álló Dylan, majd egy kézmozdulattal elérte, hogy a lépcsőn álló Dylan ájultan essen össze.

Én erősen dobogó szívvel és ijedt tekintettel néztem rá, s vártam, hogy végre felfedje magát, de abban a percben egy még váratlanabb dolog történt: a semmiből előbukkant Thor. Szó szerint ott termett mellettünk, pillanatok alatt bukkant fel, nekem pedig még megijedni is alig volt időm.

- Elnézést, hogy megzavarlak titeket és hogy ilyen hirtelen teszem ezt, de hatalmas szükségem van rátok! - mondta, majd végig nézett Dylanen. - Változz vissza, Loki!

A zöldeskék szemű isten alakot váltott, s bűnbánó tekintettel nézett rám. Jómagam szóhoz sem jutottam, annyira hirtelen és olyan gyorsan történt minden. Annyi kérdésem lett volna Thorhoz és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna azok után, amit a Dylannek álcázott Lokinak bevallottam, de lényegében nem volt választásom, abban a pillanatban nem tudtam elmenekülni.

- Asgardban elmagyarázok mindent! - fogta meg Thor a kezemet, s máris száguldottunk a Bifröstön keresztül, nyomunkban szorosan Lokival.