Csak a fejemet fogtam, miután visszatértünk Asgardba és Thor elmesélte nekünk, mi is a helyzet, mert:

1. Már az a tény kiakasztott, hogy Jane nélkül voltam itt.

2. Azt akarják, hogy harcoljak Asgard mellett a Musphellheim elleni csatában.

3. Még mindig nem tettem túl magam azon a tényen, hogy Loki Dylan bőrébe bújva próbált meg olyan dolgokat kicsikarni belőlem, amikről nem feltétlenül szerettem volna, hogy kiderüljenek.

Csak a fejemet fogtam, tisztára ideg voltam és azt sem tudtam, mit mondhatnék. Csak meredtem magam elé, főleg mert Thor azt szerette volna, ha máris beállnék vele edzeni, hogy biztosan felkészült lehessek a csatára.

- Én egy halandó vagyok, Thor! - tiltakoztam egyből. Szerettem volna segíteni, de tisztában voltam vele, hogy ez túlságosan nagy falat számomra.

- Minden segítségre szükségünk van, Lexie - válaszolt erre Thor. - Bárkire, aki harcolni tud.

- De nincsenek különleges képességeim, az első leszek, aki meg fog halni! - mondtam kétségbeesetten.

- Szerintem is egy szar ötlet ez - vágott közbe Loki. - Veszélybe sodrod Lexie életét. Hagyd ki őt ebből!

- Nem tehetem! - rázta a fejét Thor. - Te is tudod, hogy rosszul áll a szénánk, Loki. Elveszítettük a szövetségeseinket, a Bosszúállóknak szintén dolguk van, káosz uralkodik a kilenc birodalomban... helyre kell állítanunk a rendet mindenképp.

- De nem az a megoldás, hogy egy Midgardit teszel oda harcolni! - tiltakozott Loki, s először életemben éreztem azt, hogy valaki végre velem is törődik. Úgy tűnt, fordult a kocka: ezúttal nem én álltam ki Loki mellett, hanem ő mellettem, s bármennyire dühös voltam rá, ez a gesztus megmelengette a szívemet.

- Harcolhat, nem kellenek különleges képességei legyenek. Lexie olyan, mint Sif. Az a harci tudás, amivel rendelkezik épp elegendő, biztos vagyok benne, hogy bárki seggét szétrúgja.

- Ez mondjuk igaz - kuncogtam. - De attól még elég nehezen tudom elképzelni, hogy idegen fajok seggét rúgjam szét. Nem ismerem a világotokat, egyik világot sem a sajátomon kívül, a fortélyokat, a cseleket... semmit sem tudok, Thor, értsd meg!

Thor bólintott.

- Megértem a félelmeidet és nem kényszeríthetlek bele ebbe, hiszen nem tartozol semmivel sem nekünk, inkább mi tartozunk neked. De mint barát és a sógorod, Lexie... ha módodban áll, kérlek segíts nekünk! Minden valamire való harcost összeszedtünk már magunk mellé, de kevesek vagyunk a többi világ ellen. Mindenkire szükség van!

Beharaptam az alsó ajkamat, majd a padlót kezdtem el kémlelni. Nem szerettem volna nemet mondani erre az ajánlatra, már csak azért sem, mert ha így álltunk, több időt tölthettem legalább Asgardban és Loki mellett. Az viszont csontig hatolóan megrémisztett, hogy idegen fajok seggét kellett szétrúgjam. Mindenesetre a döntésemnél figyelembe vettem azt is, hogy Thor nem kérne ilyenre, ha nem lenne valóban kétségbeejtő a helyzet:

- Rendben, legyen! - bólintottam. - De amint úgy érzem, túl sok valami a képességeimnek, kiszállok! - tettem egy kikötést, mire Thor vigyorogva ölelt át.

- Tudtam, hogy számíthatok rád!

Miután elengedett, Lokira néztem, aki fintorogva ingatta a tekintetét közöttünk.

- Nem vagy eszednél, Lexie! - jelentette ki őszintén, mire csúnyán néztem rá.

- Arról, hogy melyikünk nincs eszünknél, vitatkozhatnánk! - tettem csípőre a kezemet. - Mondd csak, mi volt az a kis játszmád a mai napon, huh?

Loki zavartan elnézett, megköszörülte a torkát, majd Thorhoz intézte a szavait:

- Ha Lexie megy, én is megyek! - jelentette ki. - Ezúttal én ügyelem fel őt.

Thor elmosolyodott.

- Legyen így! - bólintott, majd Loki ez után hátat fordított nekünk és olyan gyorsan lelépett, hogy kettőt pislogtam és már eltűnt a sarkon.

- Mi a ménkű van vele? - kérdeztem. 

- Azt én is kérdezhetném! - válaszolta Thor. - Mintha kicserélték volna...

- Ne is mondd! - sóhajtottam. - Láttad volna mit rendezett nálam... Oh, egyébként kérdezni is szerettem volna, hogy ti tudtátok, hogy Midgardon van és csak úgy hagytátok, hogy arra kószáljon? Mert ő nekem két fajta mesét is mondott, de igazán egyiket sem hittem el. Szóval magyarázatot szeretnék, mert dühös vagyok, de kíváncsi! - néztem szigorúan Thorra, mire az felsóhajtott.

- Hosszú és bonyolult történet.

- Van időm! - tájékoztattam, mire nekidőlt az üresen tátongó - tudom, hogy Odin lopta ki belőle az édességet -, gumicukor-automatának és biccentett.

- Tisztára depresszióba esett, miután elmentél - kezdett bele Thor, én pedig köpni-nyelni sem voltam képes ennek hallatán. - Azt mondta, szeretné visszakapni a régi börtöncelláját, én viszont ezt megtagadtam, így ekkor arra kért, hogy zárjam a szobájába úgy, ahogyan eddig is tettem, mert hogy ő nagyon szívesen ellesz ott továbbra is.

- De miért csinálta ezt? - kérdeztem meglepetten. - Hiszen járhatott-kelhetett volna szabadon, meg volt rá az engedélye, zűrt sem okozott.

Thor halványan elmosolyodott.

- Nem mondta ki, de következtetéseim szerint azért, mert így próbálta meg távol tartani magát tőled és Midgardtól - válaszolta.

Aggodalmas szemekkel néztem rá.

- Tőlem? - kérdeztem.

Thor bólintott.

- Aggasztott a viselkedése, azt kívántam, hogy akkor inkább árulna már el engem ötezredjére vagy legalább szólogasson be ahogyan szokott, csak ne gubbasszon hallgatag módon a szobában. Szóval röviden és velősen elmondva, sokat konzultáltam apámmal és Jane-el és hosszas győzködések és tárgyalások után, nos...

- Nos? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Megszabadítottuk Lokit az ereje nagy részétől és leküldtük őt Midgardra. Pontosabban Queensbe. Hogy onnan kezdve mi történt, azt már csak te, ő és Heimdall tudjátok.

A torkomon akadt a szó. Az igazság hülyébben hangzott mint az, amit Loki mesélt be nekem. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy a bajkeverés istene depresszióba essen a távozásom miatt és hogy csak úgy kerüljön ki ebből a letargiából, hogy meglátogat. Abszurd volt, abszurd annak a hitnek, amit felállítottam magamban, miszerint én fikarcnyit sem számítok Lokinak és hogy midgardi mivoltomnak hála esélyem sincs arra, hogy...

- Szegény Heimdall! - nevettem el magam. - Mennyi szerencsétlenkedést látott, Istenem! - vakartam meg a tarkómat, mint aki milyen jól szórakozik, de különben kellemetlenül éreztem magam, mivel Heimdall valószínűleg az intimebb beszélgetéseinknek is szem - és fültanúja volt, ami gáz. Nagyon gáz.

- Én nem tudom, mi történt, de Heimdall azt mondta, hogy Loki olyasmiket produkált nálad, amire nem hitte volna, hogy egyáltalán képes. Megváltoztattad őt, Lexie, ez az igazság. Nem tudom hogyan csináltad és nem tudom mivel... de meggyógyítottad Lokit. Megváltoztattad. Jó irányba. És bármennyire próbálja leplezni és tagadni ezt, látszik rajta, hogy már nem a régi önmaga. Ki van virulva és végre nem csak önmagára gondol, hanem mást helyez az előtérbe. Téged.

Amint Thor kimondta ezeket a szavakat éreztem, hogy a sírás szélén állok. Mindaz amit elmondott nekem, minden amivel szembesített olyannyira igaz volt és végig ott lebegett a szemeim előtt, hogy csodálom, hogy hogyan nem vehettem észre, hogy hogyan lehettem ennyire ostoba. Ugyanakkor azt is kezdtem sejteni, hogy ez a prófécia nagyon komoly és nem véletlen, hogy bár Loki szerint hozzá kötődik, mégis folyamatosan engem gyötörnek ezek a látomások. Mi van akkor, ha ez okkal történik? Mi van akkor, ha mi ketten...?

- Megbocsájtasz, Thor? Muszáj beszélnem Lokival! - néztem a szőke istenre, mire az bólintott.

- Rohanj, Lex! Sok sikert! - kacsintott, én pedig egy mosolyt követően máris rohantam.

Rohantam a főgonoszomhoz.

Az én főgonoszomhoz.