- Na és... meddig kell itt dekkolnunk? - kérdezte Loki türelmetlenül. A vörös lány egy sötét, raktárszerű helyiségbe vitt minket, amelynek hatalmas ablakain nyugodtan ki lehetett lesni az utcára megfigyelni, ha Asmea és csapata erre tartana.

- Még egy fél óra és ígérem, utána elmehettek - válaszolta a lány, aki végig az utcát kémlelte, felénk sem tekintve. Volt valami sejtelmes, ám ugyanakkor megnyugtató a jelenlétében, amit nem tudtam hová tenni.

Loki idegesen felsóhajtott, majd helyet foglalt mellettem egy fémdobozon. A szemem sarkából láttam, hogy engem fürkész, én viszont csak csendesen néztem előre és próbáltam megemészteni az utóbbi egy órában történteket, legfőképpen a nimfa-nő sokat sejtető szavait.

Idegesített. Idegesített az, hogy Loki megint hallgatott, hogy egy újabb, velem kapcsolatos titkot próbált meg eltussolni. Igaz, megígérte, hogy ha kettesben leszünk, akkor beavat a dologba, ám volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ismertem már annyira a csalás és hazugság istenét, hogy tudjam, mindent megtett annak érdekében, hogy az efféle dolgokról minimális tudásom se legyen. Pedig éreztem, hogy rettenetesen komoly dolgokról kellett volna tudnom.

- Jól vagy? - kérdezett rá végül, mire félszegen bólintottam.

- Persze, minden a legnagyobb rendben.

- Nekem nem úgy tűnik - mondta, mire felé emeltem a tekintetemet és észrevettem, hogy az arca aggodalmat sugároz.

Halványan elmosolyodtam.

- Kicsit megviselt ez a találkozás, persze, de... kiheverem - sepertem a fülem mögé az egyik tincsemet, majd összekulcsoltam a kezeimet magam előtt és próbáltam más felé terelni a gondolataimat. Elképzeltem, ahogy Thor, Bruce, Valkyrie és Lady Sif órák óta ránk várnak a kikötőben, én és Loki viszont sehol sem vagyunk. Már csak attól nevethetnékem támadt, ahogyan elképzeltem Bannert ijedt arccal, miközben a többieknek azt magyarázza, hogy tuti meghaltunk valamerre, ellenben Thorral, aki arról próbálja meggyőzni őt, hogy csak Loki, az ő kiismerhetetlen öccse szórakozik velük és tuti pillanatok kérdése és felbukkanunk. A lelki szemeim előtt láttam ezt az egész jelenetet, akárcsak azt, hogy Lady Sif a keresésünkre indul egymagában, miközben Valkyrie csak csendben lehajt egy újabb üveg sört a háttérben.

- Amiatt aggódsz, hogy nem fogom elmondani, mire utalt Asmea a sikátorban, nem igaz? - szólalt meg az isten ismét, mire felsóhajtottam.

- Beletrafáltál - már meg sem próbáltam letagadni a dolgot.

Erre neki is egy aggodalmas sóhaj hagyta el az ajkát.

- Lexie, ez bonyolult, de ígérem, mindent meg fogsz tudni a maga idejében.

Megforgattam a szemeimet és felmordultam.

- Persze. Hiszek neked, Loki - jegyeztem meg cinikusan, ám még mielőtt tovább folytathattuk volna a kis vitánkat, egy harmadik hang szólt bele a beszélgetésünkbe.

- Loki? - kérdezte a vörös hajú lány meglepetten, majd tett felénk néhány lépést. - Loki, mint a jégóriás, Laufey fia?

A mellettem ülő aprót bólintott, mire a lány szemei elkerekedtek.

- A Mindennek Atyja, Odin szent nevére mondom, hogy ez hihetetlen! - kiáltott fel, mire kuncogni kezdtem.

- Hűha, nem tudtam, hogy Odinnak rajongói is vannak - jegyeztem meg, mire Loki is megmosolyogta a beszólásomat.

- Ismerjük egymást? - kérdezte a férfi, ám a lány a fejét rázta.

- Közvetlenül nem, de én már hallottam rólad. Jókat és rosszakat egyaránt.

Loki erre felhorkant.

- Na ez meglepő, mert az emberek általában csak az utóbbi keretein belül hallanak felőlem.

Majdnem elnevettem magam ezen kijelentése hallatán, hiszen tény, hogy jót nemigen hallott róla az ember, ahogyan én sem hallottam, amikor először meséltek róla. Legalább őszinte volt.

A lány elmosolyodott, majd hirtelen felhúzta a pólója ujját és olyasmit mutatott meg, amilyet már én is láttam korábban, igaz, csak egyetlen egyszer, de azt sosem fogom elfelejteni: a lány bőre egyszeriben halványkék színben kezdett el pompázni, mire Loki felkiáltott.

- Te egy jégóriás vagy!

A lány heves bólintásba kezdett. Még én magam is meglepődtem e tényen, hiszen a lány egyáltalán nem tűnt jégóriásnak. Bár ha így vesszük, első látásra Loki sem.

- Akárcsak te. Sosem hittem volna, hogy valaha újra találkozni fogok egy jégóriással, erre a sors keresztezi az utamat Loki Laufeysonnal, ezt el sem hiszem! - lelkendezett, mire férfi elmosolyodott. Láthatóan nagyon örült a lány látványának. No meg annak, hogy valaki ennyire lelkes amiatt, hogy vele találkozhatott.

- Mi a neved? - kérdezte.

A lány felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

- Angrboda a nevem - felelte. - Angrboda Heidr.

- Heidr? - kérdezte Loki elképedve. - De hát úgy tudtam, hogy a családod...

- ... kihalt évekkel ezelőtt a Jégörvényi csatában? - kérdezte a lány. - Nos, nem egészen így történt. Én és a bátyám, Aleifr megmenekültünk, hála egy ostoba fajankónak, aki nem ismert fel minket, amikor éppen átszöktük Jottünheim határát. Apánk mindent megtett azért, hogy kijuttasson bennünket és a családunk vérvonala ne vesszen ki teljesen.

Éreztem, hogy itt egy egészen komplex történelmi háttérrel volt dolgom, amiből semmit sem értettem. Mégis, igyekeztem a lány minden szavára odafigyelni, tekintve, hogy kíváncsi természetemnek semmi nem szabhatott határt.

- Bámulatos - suttogta Loki. - Na de hogyan kerültetek Undraveldbe? - érdeklődött tovább.

A lány alig észrevehetően összerezzent Loki szavaira, majd elfordult tőlünk. Érezni lehetett, hogy valami erősen nyomja a szívét.

- Kerültem - javította ki a férfit. - A bátyám ugyanis meghalt, még mielőtt leértünk volna ide. Az óriás bestia, a Midgard-kígyó tehet róla.

Na erre már én is megborzongtam. Figyelembe véve azt, hogy hamarosan nekünk is szembe kellett néznünk a bestiával, egyáltalán nem nyugtatott meg az, amit az imént hallottam. Sőt, csak kezdtem egyre inkább átérezni Bruce aggodalmait.

- Oh - suttogta Loki. - Részvétem!

A lány megrázta a fejét.

- Az én hibám volt, engem próbált megmenteni. A bestia rám támadott, de Aleifr elém állt és az utolsó pillanatban lelökött, egyenesen ebbe a világba. Az viszont soha de soha nem fogja elhagyni az emlékeimet, ahogyan a bestia elevenen elnyeli. Egészében lenyelte a bátyámat és még csak meg sem rezzent közben.

Éreztem, ahogyan összeszorult a torkom. Szörnyű lehetett egy effajta tragédiát átélni.

- Nem a te hibád volt - próbáltam meg vígasztalni. - A bátyád csak védeni próbált.

- Hát, sikerült is neki. Elnézést - szipogta, majd gyorsan letörölte a könnyeit, amiket mi ugyan nem láttunk, de a mozdulataiból ítélve nem volt nehéz kikövetkeztetni.

Ismét csak összenéztünk Lokival. Az a kemény lány, akitől Undraveld gengszterbagázsa hanyatt-homlok elmenekült, most egyszeriben egy védtelen, érző lény képében ácsorgott előttünk. Volt egy olyan sejtésem, hogy a jégóriások valójában mind ilyenek: ridegnek látszanak, de legbelül hatalmas, érző szívük van. Loki legalábbis ilyen volt. És gyanítottam, hogy Angrbodával is hasonló volt a helyzet.

- Azóta itt élek és hát az az igazság, hogy nem is merészkedtem elhagyni a helyet, bármennyire is szerettem volna. Mivel sem pénzem, sem pedig ismerőseim nem voltak annakidején ezen a helyen, ezért nagyon sok ideig itt éltem, ebben a raktárban és fosztogatással tengettem a mindennapjaimat. Hát mit ne mondjak, egészen kikupálódtam az évek során, olyannyira, hogy már csak az olyanokat kezdtem el kifosztani, akik a városnak ártottak. Valahogy úgy, mint az a midgardi fazon, akit azt hiszem, Robin Hoodnak hívnak! - mondta, mire kuncogni kezdtem.

- Ki az a Robin Hood? - kérdezte Loki értetlenül, én viszont büszke voltam arra, hogy valaki, aki egy másik bolygóról származik, végre valahára tud valamit Midgardról.

- Szóval a Vörös Lidércként tevékenykedsz most, nemde? - kérdeztem, mire a lány bólintott.

- Igen, mindenki így ismer, a hajamról meg a váratlan felbukkanásaimról kaptam ezt a nevet - válaszolta.

Csend ütött be közöttünk egy ideig, mindenki próbálta megemészteni azt, amit az imént hallottunk. Aztán Loki szólalt meg és egy olyan ötlettel rukkolt elő, ami az összesünket meglepte.

- Hé, nincs kedved csatlakozni hozzánk? - kérdezte.