Térdre rogytam, miközben tenyeremmel mélyen a homokba markoltam. Csak meredtem a távolba, oda, ahol a kígyó testét láttam elillanni és tehetetlenül remegtem. Ez most... nem történhetett meg. Képtelenség, badarság, marhaság, hülyeség! Nem történt meg. Nem és nem és nem!

- Hol van Loki? - ismételtem meg a kérdést.

- Na és Thor? - egészített ki Bruce.

Csend volt. Túlságosan nagy csend. És ez nem jelentett semmi jót.

- Megsebesítették a kígyót, de... - kezdett bele Sif.

- ... de mindketten belevesztek a tenger habjaiba. Nem tudtunk segíteni rajtuk, nem volt időnk megkeresni őket a kígyó miatt - magyarázta Angrboda.

- Ki kellett hoznom őket a partra - fejezte be Valkyrie, a két lányra utalva, majd idegesen elfordult. Ha még ő is feladta, az rettenetesen rossz jel volt.

Hirtelen felindulásból püfölni kezdtem az előttem elterülő homokot, majd összeszorítottam a szememet és az ajkamat, próbálva visszafogni a mélyről felszökni készülő ordítást.

Nem halhattak meg! Nem így! Képtelen voltam ezt elfogadni. És nem is kellett elfogadnom.

Hirtelen mozdulattal pattantam fel, majd indultam meg gondolkodás nélkül a hajó felé.

- Lexie, mire készülsz? - kérdezte Bruce aggodalmasan.

- Visszamegyek utánuk - feleltem szárazon és eltökélten, rá sem pillantva a többiekre közben, mire Sif azonnal utánam iramodott és megragadta a karomat.

- Nem engedhetem, hogy visszamenj oda, Lexie. Nem tudnál mit tenni!

Szinte azonnal kiráncigáltam a karomat a szorításából, majd dühös tekintettel néztem rá és a többiekre.

- Miért? - kérdeztem. - Mert halandó vagyok? Egy midgardi? - vetettem oda nekik.

- Nem, Lexie. Szó sincs erről! - tiltakozott Sif, de leintettem.

- Figyelj, nem érdekel. Loki és Thor nem haltak meg, ebben biztos vagyok. De segítségre lehet szükségük, hiszen nem fognak tudni onnan egykönnyen kievickélni. Ha ezt a szart valahogy le tudtam hozni a partra, akkor vissza is tudok menni vele a tenger habjaiba - mutattam a hajóra, majd hátat fordítottam és elindultam a szerkezet felé.

Nagy sóhajt hallottam meg magam mögött.

- Várj már, Lexie - mondta Valkyrie, majd hangos léptekkel karöltve hamar a nyomomba is ért. - Maradj itt, nemsokára visszajövök!

- Te még is miről beszélsz? - próbáltam meg kikerülni, de Valkyrie elém szökkent, elállva az utamat.

- Csajszi figyelj, nem mész te sehová! Nem engedem, hogy kockára tedd az életedet, mert ha hiszed, ha nem, szükségünk van rád! Én tudom vezetni a hajót, tudom hol keressem őket és tudom mit kell tennem. Neked csak annyi a dolgod, hogy megnyugszol és itt megvársz. Visszahozom őket! - biztosított róla, majd szaladni kezdett a hajóhoz, s még mielőtt utolérhettem volna, felröppent vele az égbe és már el is tűnt a horizonton túl.

Csüggedten ültem le a homokra és húztam fel a térdeimet, szorosan átkarolva őket. Csak arra tudtam gondolni, hogy mindez az én hibám, hogy eleve az én őrült ötletem miatt kerültünk ekkora szarba. Mindenki kockára tette az életét amiatt a hülye prófécia miatt amit meglehet, hogy a nornák el sem fognak árulni. Ha Loki és Thor miattam haltak meg, akkor esküszöm véget fogok vetni a saját életemnek is.

- Hé! - érintette meg a vállamat hirtelen valaki, mire megfordultam és Angrbodával találtam szembe magam. Egyáltalán nem vágytam senki társaságára sem, de az övére aztán főleg.

- Hagyj magamra, nem akarok bájcsevegni - mordultam rá, mire a fejét kezdte el rázni.

- Nem akarok beszélgetni. Csak látni akartam, hogy jól vagy-e.

Felhorkantam. Tudtam, hogy fel fog robbanni a bennem lángoló bomba. Hamarosan.

- Szerinted jól vagyok? - kérdezem hitetlenkedve. - Úgy nézek ki, mint aki jól van? Mint aki nyugodt?

Angrboda elhúzta a kezét és szomorúan pislogott rám. Hányni tudnék, de komolyan. Ha ez a lány ilyen szépen tudja adni az ártatlant, akkor valóban semmi esélyem sincs mellette. Túl jól csinálja. Egyszerűen csak túl jól.

- Sajnálom - suttogta.

Cinikus mosolyra váltottam.

- Mégis mit? Nem tehetsz semmiről. Te és a tökéletes arcod, mosolyod, hajad, tested... a tökéletes személyiséged, a csábos mozdulataid... Nem te tehetsz róla, tényleg. Ő szereti az ilyet. És biztosan imádja, hogy egyformák vagytok és elérhetőbb vagy meg könnyebben kapható emiatt.

- Te mégis miről beszélsz? - értetlenkedett. - Én csak vígasztalni próbáltalak itt!

- Hát akkor vedd már észre, hogy nem megy! - kiáltottam el magam, majd gúnyos nevetésben törtem ki, mire Bruce és Lady Sif is ijedten felkapták a fejüket. - Komolyan Angrboda, hogy nem veheted észre, hogy ki nem állhatlak? Hogy nem bírom ha hozzám szólsz, ha kedves, barátságos próbálsz lenni? Nem megy, érted? Igen, köszi, hogy megmentettél a sikátorban, tényleg, nagyon hálás vagyok ezért! De ez még nem azt jelenti, hogy szeretném ha puszipajtások lennénk, hogy megbízom benned. Ez még nem garancia semmire. Komolyan nem kedvellek, megmondom az őszintét. És most kérlek menj el, nem akarlak látni! - hadartam el, alig véve levegőt közben, majd a térdemre hajtottam a fejemet.

Szánalmas vagyok, tudom. Borzasztó, rémes... De nem bírtam tovább. Nem tudtam megjátszani magam többé. Ő csak ne akarjon segíteni rajtam. Ő, aki berobbant hirtelen ide és mindent megváltoztatott köztem és Loki között. Igen, bevallom: menthetetlenül, reménytelenül féltékeny voltam és igenis megvolt rá az okom. Hogyan is ne lett volna, amikor mindenben sokkal de sokkal jobb volt nálam.

Amint magamra hagyott, elpityeredtem. Egyszerűen csak fájt minden. Már csak a tudat, hogy többet nem láthatom Lokit, nem szólhatok hozzá ezernyi késdöféssel ért fel a szívemben. Csak annyit szerettem volna, hogy ez ne legyen igaz. Hogy jól legyen. Hogy legalább még egyszer halljam ahogyan őrült midgardinak hív. Csak egyetlen egyszer még.

Óráknak tűnő várakozás után - ami valójában alig tíz perc lehetett - a hajó végre ismét feltűnt a horizonton. Azt hiszem ilyen gyorsan még életemben nem szökkentem lábra mint abban a pillanatban. A szívem hevesen dobogott, a remény visszaköltözött a testem minden egyes porcikájába és hatalmas szemekkel meredtem a szerkezetre, amely alig néhány másodperc alatt kiért a partra.

Ám az összes reményem szertefoszlott, amint megláttam a hajóból kisétálni a szomorú Valkyriet, nyomában a teljesen ramatyul kinéző Thorral... aki a karjaiban cipelte Lokit. Hogy az ájult vagy a halott Lokit, az már egy másik kérdés volt.

- Loki! - sikítottam fel, majd rohanni kezdtem a gépezet felé. Mindeközben Thor finoman a letette a homokra a fekete hajú istent, majd ő maga is kimerülten terült el a földön. Tele volt sebekkel mindenütt, arról nem is beszélve, hogy biztosan teljesen kifulladt, istenség ide vagy oda.

Szó szerint térdre vetettem magam Loki teste mellé és a kezébe fogtam az arcát. Záporozni kezdtek a könnyeim abban a minutumban amint realizáltam: Loki nem lélegzik.

- Thor! - kiáltottam fel, de a férfi csak lesütötte a szemeit. Rázni kezdtem a fejemet. - Nem! - kiáltottam fel, majd ismét Loki arcára meredtem, amely falfehér volt. Nem halhattál meg! Könyörgöm, ne!

Végső elkeseredésemben megpróbáltam azt, amit nálunk, Midgardon szokás: újraéleszteni őt. Hálát adtam a magasságos bárkiknek, hogy rendőrként kötelességem volt megtanulni az ilyesmiket, különben nem is tudom, mi lett volna velünk. Ám Lokin ez sem segített.

- Talán csak vizet nyelt és minden rendben lesz, ha... - kezdtem el hangosan, de nem folytattam. Mind tudtuk, mi következik: a szájról szájra lélegeztetés.

Befogtam Loki orrát, majd ajkamat az övéhez közelítettem és belefújtam, miközben a mellkasát is nyomkodtam, hogy hátha. Sokszor elismételtem ezt, ám volt egy pillanat... egyetlen pillanat, amikor valami furcsát éreztem. Az ajkam belebizsergett az egészbe, mintha... Mint hogyha...

Köhögés.

Levegő után kapkodás.

És azok a csodálatos zöldeskék íriszek.

- Lexie?