Alighogy időm volt felfogni a prófécia szavainak súlyát, Thor rontott be a házikóba, rettenetesen idegesen. Nem a durva fajta csapkodós idegességre gondolok, hanem az aggodalommal teli idegességre. Tudtam, hogy gáz van, ha Thor így érzi magát.

- Heimdall most üzent, hogy Jane valószínűleg már holnap reggel szülni fog, megjelentek nála a tünetek! - intézte a szavait egyenesen felém, mire azonnal felpattantam a helyemről, elnézést kértem a nornáktól és már rohantam is kifelé.

Odakint legnagyobb meglepetésemre a többieknek is aggodalom ült az arcán. Bruce már-már hiperventillált a földön ücsörögve, így gyorsan odasiettem hozzá és megöleltem.

- Bruce, mi a baj?

A férfi a fejét rázta.

- Megvagyok csak Jane mindjárt szülni fog és Uram Is... vagyis Odinra mondom, nem vagyunk ott! Ott kell lennünk!

Kis híján elnevettem magam, hogy éppen Bruce az, aki így aggódik, pedig semmi köze a nővéremhez. Thorra néztem, majd megkérdeztem a nyilvánvalót:

- Indulunk, nem igaz?

- Azonnal, igen! - bólintott a szőke isten, majd a nornákhoz fordult. - Köszönjük a próféciákat! Nagy becsben fogjuk tartani mindazt, amit ma megtudtunk tőletek!

- Kísérje szerencse az utatokat! - bólintott Urd.

- A babának pedig sok erőt és egészséget kívánok! - mosolyodott el Skuld.

- És adjátok át az üdvözletemet Heimdallnak! - kacsintott Verdandi, majd a három norna lassan vissza is sétálta házba, de Skuld előtte még odarohant hozzám és megfogta a kezemet.

- Amint visszaérsz Asgardba, vond kérdőre Lokit! - suttogta, előtte jól körülnézve, hogy hall-e valaki bennünket. Meglepődtem, mert eddig nem mondta ki a férfi nevét, csak sejtetni sejtette velem. - Ne haragudj, hogy így rád zúdítom, de tudod, látom a jövőt és... izgalmas. Baromira, szóval... csak ügyesen, sok sikert! - ölelt át a lány, mire én is visszaöleltem. Alig vártam már, hogy kiderüljön, Skuld miért imád engem ennyire.

*

Már a hajón ültünk, vissza Undraveldbe, amikor Loki vette a bátorságot arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem. A kígyót megúsztuk ugyan ezúttal, de sajnos a Midgardba vezető kapu bezárt, így muszáj volt egy napot ismét Undraveldben töltenünk, ameddig az újra ki nem nyílik.

- Úgy látom szereztél egy új barátot magadnak! - mosolyodott el a férfi szélesen, Skuldra utalva.

- Úgy tűnik igen - biccentettem én is mosolyogva. Egymás melletti székeken ültünk, így ő könnyűszerrel megragadta a kezemet és összekulcsolta azt a sajátjával.

- Ne aggódj Jane miatt. A nornák azt jósolták Thornak, hogy élete legboldogabb évei várnak rá, úgyhogy ez semmiképp nem jelenthet rosszat.

Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. Thor nem is érdemelt mást, csak egy kis nyugalmat végre, s én nagyon örültem volna neki, ha ennek Jane és Magni is részesei lettek volna. Mert hogy részesei kellett lenniük!

- Na és neked mit jósoltak, Loki? - vontam fel a szemöldökömet, mire a férfi egy aprócskát sóhajtott, de aztán mélyen a szemembe nézett és elmosolyodott, mindeközben megszorítva a kezemet.

- Hazamegyünk és megbeszélünk mindent, ígérem - biccentett, s láttam a szemében, hogy ezúttal nem azért mondja ezt, hogy kikerülje a beszélgetést. Ezúttal igazat beszélt.

Én pedig nem voltam biztos abban, hogy fel vagyok készülve erre.

*

- És mi volt a jóslat? - vontam fel a szemöldökömet.

- Azt mondta nekem, hogy életem szerelme itt áll a sarkon, csak nyissam ki jobban a szemem! - röhögött Valkyrie, miközben vele és Lady Siffel sétálgattunk Undraveld utcáin, hogy kicsit teljen az idő. Miközben a valkűr ezt ecsetelte nekünk, éppen egy sarkon tértünk be, ahol a lány neki is ütközött egy ott tébláboló pasasnak. Mindhárman azonnal lefékeztünk, s amint a jövevény felénk fordult, azt hittem rosszul látok. Nem, nem azért, mert az alak furcsa lett volna, éppen ellenkezőleg! Normális volt, olyan... emberi.

- Remus bácsi? - töröltem meg a szememet akár a filmekben szokás, mert azt hittem tényleg én vagyok az aki rosszul lát. Tíz éve láttam utoljára a nagybátyámat, amikor is eltűnt ugye a Bermuda-háromszögben, s bár azóta igencsak megőszült a haja, jégkék szemei instant felismerhetővé tették őt. A kérdés már csak az volt, hogy ő felismert-e engem ennyi év elteltével?

A férfi hunyorítani kezdett, ami azt jelentette, hogy ismerős lehetek neki, csak nem tudja, hogy honnan. Mindeközben Valkyrie furcsa arckifejezéssel méregette őt.

- Ugye a jóslat nem őrá vonatkozott? Mert elnézést, de egyáltalán nem jönnek be a középkörú, halandó fickók - borzongott meg, mire Lady Sifből rögtön előbukott a nevetés. Hát igen, a helyzetet tekintve a jóslat tökéletesen ráillett volna Remus bácsira.

- Alexis? - döbbent meg a férfi, amint végre leesett neki ki is vagyok. - Tényleg te...?

Heves bólintásba kezdtem.

- Alexis Foster vagyok, bizony, bácsikám! - vigyorodtam el szélesen. - Apa mindig is hitt abban, hogy nem vagy halott és ami azt illeti... nekem is volt egy halvány sejtésem - kuncogtam, majd közelebb léptem hozzá és megöleltem a férfit. Sután ölelt vissza először, de aztán felbátorodott és szorosabbra fogta az ölelést. Hogy milyen volt egy már régen látott, halottnak hitt rokonodat ölelgetni? Bizarr. De ugyanakkor kellemes is.

- Megnőttél! Mikor is láttalak utoljára? Tíz...

- Igen, tíz évvel ezelőtt, akkor még tizenöt éves voltam - bólogattam. - Feletted is jól eljárt az idő! - mutattam a szürke hajára, mire bele is túrt az említett területbe.

- Hát igen, ha tudnád mi minden történt velem idelent...

- Meghiszem azt! - vigyorodtam el. - Oh, bácsikám, ők itt a barátaim, Valkyrie és Lady Sif! Ő pedig a tíz éve eltűnt nagybátyám, Remus, apa öccse! - mutattam be őket egymásnak, mire Remus bácsi mindkettejüknek kezet csókolt, majd faggatni kezdett arról, hogy hogyan kerültem ide, szóval leültettem őt egy közeli padra és körülbelül összefoglaltam neki a dolgokat, amiket ámulattal hallgatott végig, majd nem sokkal később azt is megtudtam, hogy ő hogyan jutott ide le.

- Hosszú történet de ugye az a rész megvan, hogy be akartam bizonyítani, hogy a Bermuda-háromszögben szörnyetegek élnek, nem igaz? - kérdezte, én pedig ráerősen bólintottam. - Nos, hát az úgy volt...

És csak mesélt és mesélt megállás nélkül. Meg kérdezősködött. Azt mondta, olyan kalandokat élt meg idelent és olyan lényeket látott, hogy mindezt megörökítette egy regény formájában, legalább négy kötetrevalót megírt azalatt a tíz év alatt amit idelent töltött. Néhány kalandot belőle el is mesélt, ami tényleg baromi izgalmasnak tűnt, de erősen kételkedtem abban, hogy mindez valóban a férfival történt. Biztos voltam benne, hogy kicsit átírta és kiszínezte a dolgokat. A bácsikám mindig is ilyen volt.

Mindenesetre megígértem neki, hogy hazaviszem. Éppen elég időt töltött idelent ahhoz, hogy végre hazatérhessen. Azt hiszem apa totál kiakad majd ha meglátja, anya talán el is ájul... muris ebbe belegondolni.

*

Lent iszogattam abban a kocsmában, ahol korábban is voltunk már. Egyrészt lefárasztott Remus bácsi folyamatos kérdezősködése a fenti világról, másrészt továbbra is Loki szavain gondolkodtam. Hazamegyünk és megbeszélünk mindent, ígérem. Szerettem volna hinni neki. Szerettem volna bízni abban, hogy a csalás és hazugság istene végre betartja a szavát. De valahogy éreztem, hogy ezúttal nem csak köntörfalazik nekem, hiszen a nornák is megmondták, hogy hamarosan fény derül majd arra a titokra, amit annyira görcsösen meg akarok tudni.

Valaki hirtelen a vállamra helyezte a kezét, mire ijedten rándultam egyet és fordultam hátra. Belezavart a gondolataimba, így természetesen megijedtem egy kicsit.

- Ne haragudj! - szabadkozott a vörös hajú lány. - Csak egy percet kérnék tőled, beszélhetünk? - nézett rám kérlelőn Angrboda.

Látható ellenszenvvel néztem végig a lányon, de aztán fejemmel a velem szemben lévő, szabad bárszék felé böktem. A jégóriás kezét tördelve foglalt helyet, néhány pillanatig habozott, majd mély levegőt vett és egyenesen a szemembe nézett.

- Nem fogok az utatokba állni, ha emiatt félsz - jelenette ki, én pedig gyanakvóan szűkítettem össze a szemeimet. Felsóhajtott. - Tudom, hogy sosem bíztál meg bennem. Vagyis talán az elején, ameddig el nem kezdtem jóban lenni Lokival.

Kihúztam magam, éreztem, ahogyan minden izom megfeszült a hátamban. Tényleg bugyuta módon féltékeny voltam és nem értettem, hogy miért viselkedem így. Roberttel sosem éreztem ilyet, pedig ő aztán tényleg nagy szoknyapecér volt, aki minden második lányt egészen feltűnően megbámult az utcán. És szerettem őt. Tényleg szerettem valamikor azt a szörnyeteget.

Becsuktam a szememet és összeszorítottam azt. Nem akartam rá gondolni. Az a gazember a legrútabb szégyenfoltja volt az életemnek és a tény, hogy bűntetlenül megúszta a dolgot teljesen felemésztett legbelül. Nem mertem férfiakhoz közeledni évekig miatta. Nem bírtam bízni benük. Egészen addig, ameddig Loki meg nem jelent az életemben. Pedig ő sem volt szent, mégis, tudtam, sosem tenne velem olyat, mint amit Robert tett.

- Nem kertelek, nekem is tetszik - hallottam Angrboda hangján, hogy mosolyog, így kinyitottam a szememet. Legnagyobb meglepetésemre viszont mosolya szomorkás volt. - Tudtam, hogy te tetszel neki, hiszen nekem is elmondta, de aztán összevesztetek és... nem tudom, reménykedni kezdtem! - vakarta meg a bal vállát.

- Hogy mit mondott neked? - néztem rá értetlenül. Ezúttal őszintén mosolyodott el.

- Ugyan már, szerintem te is tudod azt, hogy teljesen odáig van érted! Nyilvánvaló. És úgy beszélt rólad mintha... nem is tudom hogyan foglaljam össze. Szóval igazából úgy, mintha valami hatalmas csoda lennél az életében. Talán az is vagy, én nem tudhatom! - emelte fel védekezőn a kezeit. - Tudod, azt hiszem igazából ezért kezdett el tetszeni nekem. Mert megbízott bennem annyira, hogy ezt elmondja nekem, mert olyan szavakkal írt le téged, hogy egyszerűen epekedni kezdtem azért, hogy valaki rólam is ilyen szépeket mondjon. Jól éreztem magam vele, tényleg, úgy éreztem, hogy végre megint értelmet nyert kicsit az életem. Aztán összevesztetek, ő meg kiakadt és utána nekem szentelte a figyelmét, ami igen, jól esett és tényleg azt reméltem, hogy ennyi, köztetek befellegzett és talán van esélyem. Persze gondolhattam volna, hogy egyik napról a másikra nem múlhatnak el ezek az érzések. Reménykedtem egészen addig a pillanatig, ameddig meg nem láttam, hogy hogyan akadtál ki teljesen amiatt, hogy Loki sehol sincs. Hogy az összeomlás határán voltál amikor benne volt a pakliban, hogy talán nem élte túl a kígyóval való találkozást. És aztán amikor Thor megjelent vele és te mindent elkövettél azért, hogy feléleszd, ahogyan egymás szemébe néztetek miután felébredt és az az őszinte mosoly az ajkatokon... na akkor tudtam, hogy nekem semmi keresnivalóm itt, hogy semmi jogom azt hinni, hogy valaha is lesz esélyem. Mert a vak is láthatja: Loki egyetlen igaz szerelme az te vagy, Lexie!

Angrboda szavai hidegzuhanyként értek, bár nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy inkább rossz értelemben. Az, amiket mondott egyszerre hangzottak hihetetlennek és rendkívül aranyosnak. És szarul éreztem magam. Mert nekem ott volt Jane, akivel beszélhettem ezekről a dolgokról, de Lokinak nem volt senki. Mert legyünk őszinték, kihez ment volna azzal a dumával, hogy érezni kezdett valamit egy halandó lány iránt? Thorhoz? Igen, ez a gondolat annyira abszurd, mint amennyire hangzik. Angrboda viszont más volt, ő olyan lény volt, mint Loki, így természetes, hogy bízott benne. Hogy örült annak, hogy végre elmondhatta valakinek mit is érez legbelül.

Felsóhajtottam.

- Hé, Angrboda, figyelj csak! - érintettem meg a lány karját, mivel a bárpultot kémlelte ezidáig. Amint felnézett rám, elmosolyodtam. - Sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled a minap csak... ki voltam akadva teljesen. Az, hogy Loki nem volt mellettem...

Ám Angrboda a fejét rázta.

- Nyugalom, tudom! - bólintott. - Nem vettem magamra, viszont igazad volt. Belekotnyeleskedtem a dolgaitokba és nem szabadott volna. Szóval én sajnálom!

- Tudod... akármennyire is féltékeny voltam, most hogy ezt elmondtad örülök, hogy ott voltál Lokinak - mosolyodtam el. - Megérdemel egy jó barátot maga mellé, szóval köszönöm! - mosolyodtam el, mire ő is. Kissé oldottabbá vállt már így a hangulat. Nem éreztem semmi rosszat többé Angrboda iránt. Ő is ugyanolyan egyedül volt ezidáig, mint Loki. Természetesen örült a férfi figyelmének. Éppen úgy, ahogyan Loki is az enyémnek, amikor először kezdtünk el beszélgetni Asgardban. Tudtam, hogy örült nekem akkor. Mert végre valahára rá is odafigyelt valaki.

Magamhoz intettem a csapost, majd rendeltem egy-egy rend italt magamnak és a lánynak is. Erre inni kellett. Erre és minden másra is, ami az elmúlt napokban történt.

- Csatabárd elásva? - nyújtottam felé a kezemet, mire meglepetten ugyan, de szélesen elmosolyodott és viszonozta a kézfogást.

- Csatabárd elásva! - bólintott, majd összenevettünk ezen váratlan, új barátság kezdetén.

*

Odakint várakoztam a szülészszoba előtt, totál idegesen. Remus bácsit anyáéknál lepasszoltuk, ami talán nem volt szép dolog, de most volt fontosabb is annál, minthogy az ő furcsa történeteit hallgassam, majd anyáék kezelésbe veszik, amúgy sem látták őt évek óta. Persze biztosan megélt egyet s mást Undraveldben, halandóként csodálom is, hogy ilyen jól meg tudta húzni magát, de majd elolvasom azt a könyvet ha tényleg kiadja egyszer. Addig is volt más, aki miatt aggódnom kellett: El sem hittem, hogy a nővérem szülni készült.

De az a gondolat még jobban kikészített, hogy az asgardi gyógyítok nem jósoltak neki semmi jót.