- Na jó, erről azonnal tegyél le! - sziszegtem a fogaim között Brucenak, miközben a teáscsészém oldalát kocogtattam a frissen lakkozott körmeimmel. A férfi velem szemben ücsörgött, félig kétségbeesett, félig türelmetlen arckifejezéssel, azon agyalva, hogy hogyan tudna behálózni.

- Szükségünk van a segítségedre! - erősködött, annak ellenére, hogy tudta jól, egyedüli halandóként valami holtkeveset tudtam volna tenni Hela ellen.

- Bruce... - próbáltam volna meg magyarázkodni, ám ő leintett.

- Na és Magni épsége? Jane? - közelítette meg másik oldalról a kérdést. - Valakinek meg kell őket védenie!

- Lady Sif? Valkyrie? - soroltam a nálam jóval tapasztaltabb és erősebb "harcos amazonok" nevét. - Komolyan Bruce, gondolj bele: csak hátráltatnám a harcot, nem vennétek ott hasznomat! - érveltem. Hiába voltam képzett rendőr, hiába ismertem a védelmezés minden apró fortélyát, nem éreztem magam elégnek arra, hogy beszálljak a Hela elleni harcba. Azt ugyan eldöntöttem már magam is, hogy szeretnék visszatérni Asgardba, arról viszont nem is álmodoztam, hogy Hela ellen is besegítek majd. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem azért, mert halandóként képtelen lettem volna bármit tenni vagy megváltoztatni a jelenlétemmel.

- Nézd, Lex, többet tettél odalent a Nornáknál is mint én! - vakarta meg a fejét a férfi sóhajtva. - Én nem akartam előhozni Hulkot. Rettegek, hogy sose tudnék már visszaváltozni! - vallotta be. - Neked viszont hasznodat tudnák venni a harcban, mert van hozzá képesítésed is. Plusz senki sem mondta, hogy pont Helával kellene szembenézned. Gondold át ezt!

Hozzá hasonlóan én is sóhajtottam egyet, egy kissé súlyosabbat és kétségbeesettebbet, majd hátradőltem a karosszékemben.

- Ki kért erre? - tettem fel a kérdést végül. - Thor?

- Mire?

- Erre. Hogy ide gyere és megpróbálj rávenni erre az... őrületre. Thor volt?

- Részben - ismerte el Bruce. - Thor és...

- És? - éreztem, ahogyan görcsbe rándul a gyomrom és izzadni kezd a tenyerem. Hallani is akartam egy bizonyos nevet meg nem is. Hallani azt, hogy szüksége van rám, hogy ténylegesen, igazán, halálosan...

- És Lady Sif - fejezte be végül másként a mondatot mint amire számítottam.

- Lady Sif? - értetlenkedtem.

Bruce bólintott.

- Meg Valkyrie - tette hozzá utána.

Masszírozni kezdtem a homlokomat. Mégis mire fel kellettem én oda ezeknek az embereknek? Mindegyikük sokkal erősebb volt nálam.

- És mi a helyzet...

- Lokival? - kérdezett vissza azonnal Bruce. Aprót bólintottam, ám ő csak a vállát vonogatta. - Őszinte ötletem sincs. Már nem láttam őt egy ideje. Azt viszont tudom, hogy Thor szeretné még egyszer összeterelni a Bosszúvágyókat. Ezért vagyok én is Asgardban már néhány napja. És ezért kellett hozzád is eljönnöm.

- Angrboda is ott van?

Bruce a fejét rázta.

- Nincs. Kerestük őt is de... mintha lelépett volna a radarról. Heimdall sem találja sehol.

- Remélem nem esett baja - suttogtam. Így az utazásunk végére megkedveltem a lányt. Rosszul esett volna, ha kiderül, hogy valami komoly dolog történt vele.

- Kétlem! - mosolyodott el Bruce. - Talán csak Undraveldben folytatja a Robin Hoodoskodást! - nevetett fel hangosan, s belőlem is egy apró mosolyt váltott ki. - Előbb vagy utóbb csak fel fog ő is bukkanni. Addig viszont rád is szükség lesz! - kereste a tekintetemet, mire ingerülten felsóhajtottam. Felálltam a helyemről, a teáscsészével a mosogatóhoz léptem, majd innen fordultam vissza Brucehoz.

- Adj tíz percet, hogy bepakoljak! - kértem, mire a férfi egy diadalittas 'éljen' felkiáltást követően türelmesen megvárta, ameddig néhány ruhadarabot dobok bele egy bőröndbe. No meg persz a legfontosabbat: az aprócska, közönséges dobozkának tűnő gyilkos fegyvert, az Aljas Pengét, amit elfelejtettem Asgardban hagyni. Bár szó ami szó, elvileg hozzám tartozott, így mellettem is volt a helye. - Elég lesz Heimdallnak ha a közeli síkátorban szed fel minket? Nincs kedvem megint a hegyekig vezetni!

- Biztosan - kuncogott Bruce. - Engem is a sportpálya mellől szedett össze!

- Szuper! - bólintottam, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy az elektronikai eszközök nagyját kihúztam a fali csatlakoztatóból, Bruce oldalán el is hagytam a házamat. Heimdall hamar felkapott minket a Bifröst segítségével, engem pedig ösztönösen elkapott a gyomorideg Asgard látványára, olyannyira, hogy elfelejtettem köszönni is neki.

- Üdvözöllek újra közöttünk! - szólított meg Heimdall, mire a kábulatból újra a valóságba csöppenve kértem tőle milliónyi elnézést.

- Szia, Heimdall! - mosolyodtam el őszintén. - Ne haragudj, csak...

- Tudom! - nyugtázta, barátságos hangnemben. - Nem kell semmitől sem tartanod. Már vár rád!

Nyeltem egy nagyot, majd aprót bólintottam. Heimdall tudta, persze, hogy tudta. Tudta, hogy nem is a Bosszúvágyók miatt vagyok itt. Hogy valójában Lokival szeretném megbeszélni a dolgokat, természetesen Jane és Magni meglátogatása mellett.

Aztán Bruce felé fordultam, kétségbeesetten kutatva a tekintete után.

- Beléd karolhatok ameddig elsétálunk a bejáratig? - könyörögtem. - Úgy érzem, egy lépést sem bírok tenni!

- Hát persze, gyere! - tartotta a karját, én pedig kissé botladozva s kissé remegve karoltam belé, majd bicegtünk el egészen a bejáratig. Szerencsére a kapuban már ott várt a nővérem, mellette egy dajka szorongatta a kis Magnit, nekem pedig rögtön visszaköltözött a bátorság és a megkönnyebbülés a lábaimba. Percekig öleltem zokogva a nővéremet, majd ezt követően órákig ringattam a kis Magnit a karjaimban, amikor Jane szobájába vonultunk vissza. Még mindig annyira hihetetlen volt látni ezt a kis eleven, izgő-mozgó babát, aki valójában egy félisten volt és még csak nem is sejthette.

- Átveszem Magnit! - suttogta Jane egy idő után, majd mosolyogva nézett velem szembe. - Tudod szerintem, hogy hol találod őt!

Beharaptam az ajkamat.

- Félek... - vallottam be.

- Tudom. Tudom! - bólogatott a nővérem, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - De minden a lehető legnagyobb rendben lesz, hidd el nekem! Örülök, hogy velem vagy ismét!

- Én is örülök! - mosolyodtam el, majd egy mélyet sóhajtottam és átadtam az alvó kis Magnit neki.

Lassú léptekkel közelítettem meg a mi vörös függönyünket, de még így is úgy éreztem, hogy túlságosan hamar értem ide. Igyekeztem nem túlságisan sokáig habozni. Megragadtam a függönyt, szétnyitottam, majd amint beléptem, be is húztam mögöttem azt.

Ott volt. Ott állt Loki, hús-vér valóban, s amikor meghallotta, hogy mögötte állok, ijedten fordult hátra hozzám. Csak percekig néztünk egymásra. Egyikünk sem tudta, hogyan kellene vagy illene ezt az egészet elkezdeni.

- Szia! - nyelt egy hatalmasat, zöldeskék szemei pedig kétségbeesetten meredtek rám.

- Szia - feleltem, s hangom remegve ingott meg még ennek az egyszerű szónak a kimondása közben is. Hirtelen az egész testemet elöntötte valamiféle eufória, pedig nem történt semmi különös. Vagy talán ez csak a testem természetes reakciója volt, ha Lokit a közelében érezhette, láthatta vagy hallhatta.

A férfi hezitálni látszott. Szerette volna megragadni a kezem, de végül inkább tehetetlenül kezdte azt el maga mellett lógatni. Aztán a tekintetemet is kerülni kezdte, mint aki már régen begyakorolta a mondandóját, a beszélgetés megejtésének pillanatában viszont visszakozni, megfutamodni látszott. Szólásra nyitotta az ajkát, de végül nem szólt semmit. Megilletődött. Még sosem láttam őt ennyire elveszettnek.

Előrébb léptem néhány lépést, majd óvatosan, az ujjbegyemmel éppen csak megérintettem a férfi arcát. Ő először összerezzent az érintés hatására, majd érezhető módón, dobogó szívvel és meglepetten fordult felém. Én csak halványan elmosolyodtam.

- Nem haragszom rád - suttogtam. - Ostobaság volt, hogy megfutamodtam. Sajnálom, hogy ennyire későn tértem vissza de... rettegtem. Attól, hogy mi lesz. Hogy te mit...

Loki a fejét rázta, majd végre kezei közé fogta a kezeimet.

- Nem. Az volt ostobaság, hogy elengedtelek és nem rohantam rögtön utánad! - motyogta. - Nevetséges hiba volt a részemről. Így csak...

- ... veszélyesebbé tettük az egész helyzetet? Na ja - bólintottam óvatosan.

Loki az ajkába harapott.

- Nem akartalak elveszíteni, de mégis megtörtént. Belátom, hogy önző voltam és amiket mondtam, azokat...

- De hiszen nem veszítettél el! Nem, nem, nem! Ne beszélj butaságokat! - kuncogtam, s szemeimben könnyek csillogtak. - Visszajöttem. Miattad jöttem vissza! - engedtem el a kezét, hogy tenyerem az arcához simulhasson, majd mélyen a szemébe néztem. Eljött az ideje bevallani neki azt, ami elől a legutóbb szánalmas módon megfutamodtam. Félelmetes volt kimondani a szavakat. Félelmetes, mert évek óta nem mondtam ilyet senkinek. Robert óta senkinek. - Szeretlek, Loki Laufeyson! - leheltem bele a vöröslő ajkaiba, majd hezitálás nélkül megcsókoltam őt és rögtön megrohamozott a hónapokkal ezelőtti, első csókunk emléke. Az érzések is jöttek magukkal, de az akkor érzett félelmet ezúttal vágy váltotta fel. Perzselő vágy és könnyek. Fogalmam sem volt mikor kezdtem el sírni, de annyira meghatódtam abban a pillanatban, olyan szinten utat engedtem az érzéseimnek, hogy hagytam, hadd eredjenek le az arcomon. A csók ennek hatására sós volt és tüzes, Lokit pedig láthatóan nem zavarta ez, mert átkarolta a derekamat és csak erősen szorított magához. Olyan érzést keltett bennem, mintha a kincse lennék. A legdrágább és legféltettebb kincse.

A csókot követően sokáig ölelkeztünk szorosan, szerelmesen. Az illata megnyugtatott, az érintése megmelengette az összetört, remegő testemet, a csókja új életet lehelt belém. Nem akartam elengedni ezt az érzést. És nem akartam többé elengedni ezt a férfit sem.

- Nem voltál önző, én voltam az önző - motyogtam bele a mellkasába. - A prófécia nem játék.

Loki egy picit eltolt magától, majd szomorú mosollyal az ajkain, hüvelykujját az államra tapasztva kezdett el simogatni.

- Tudni akarod az igazat rólunk? - kérdezte.

Aprót bólintottam.

- Szerintem ameddig együtt vagyunk... nem eshet bántódása egyikünknek sem. Ostoba voltam, amikor falat próbáltam meg húzni közénk. De tudnod kell, hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy biztonságban tudjalak. Nem számít mibe kerül majd!

Mosolyogva töröltem le a könnyeimet, majd egy apró puszit nyomtam az ajkaira.

- Te is számíthatsz rám. Veled vagyok, Loki! Veled a végsőkig!